Nőnapra zúzás és arconhörgés várható Budapesten

Nőnapra zúzás és arconhörgés várható Budapesten

Évek óta egyre magasabbra és magasabbra ível a pop metal zenekar, az Amaranthe. Náluk valóban látni a lassú építkezés eredményét, így 16 évvel 2008-as indulásuk után eljutottak oda, hogy Budapesten a Barba Negrában a Dragonforce mellett lépnek fel, de előzenekarkodás helyett társbandaként.

Azonban mielőtt ez a nőnapi koncert megtörténne – mert mikor máskor jönne Elize Ryd bandája hozzánk –, most debütált friss lemezük The Catalyst címen. Ez az első album, amelyen az új screamer, Mikael Sehlin már főállásban működik közre.

Jó, hogy ez a kiadvány még most csapódott be,

mert reméljük, hogy a koncerten így több nótát megszólaltatnak majd a kimondottan diverz, mégis – a zenekartól megszokott módon – pofátlanul dallamos lemezről. Ahelyett, hogy előző, Manifest című albumuk világát építenék tovább, egy egészen más érzet jött a mostani korongon. Mondjuk is, mire lehet számítani.

A teljesség igénye nélkül, vannak a lemezen core-, szimfonikus-, disco-, EDM-, pop metal, power metal és groove elemek. Talán az elektronikus és a szintihatások dominálnak a leginkább, amihez pofátlanul sok dögös, dance elemet kapunk, némi R&B-vel. Noha a lemez egészét nem jellemezhetjük töretlen izgalomként – akad azért önismétlés –, egységét tekintve jó, dallamos, amihez jön némi fűszer, hogy fenntartsák vele az érdeklődést.

Táncmetál

Az album elsődleges előnye a – mindig furcsa egy metál lemeznél ilyet írni, de a – táncolhatóságában van. Számos dobtéma alapvetően olyan, mintha bármilyen dance stílusból emelték volna át. Számos dalban gyakorlatilag diszkóhatások jelennek meg metálba csomagolva.

Elsődleges hátrányként pedig azt lehet megnevezni, hogy a sok dallamos, fülbemászó refrén egy idő után kezd összemosódni.

Vannak, amelyek kiugranak, jól megmaradnak, de nem egyszer önismétlőnek tűnnek a témák, amit a zenei effektekkel próbálnak szétválasztani, ám végeredményben csak a lemez érzetét viszik tovább, egyenként nem dominánsak.

Nagyon érdekes, hogy harmadik lemeze hallgatjuk – több mint hét éve –, ahogy Nils Molin és Elize Ryd tiszta énekei összeforrnak. Bár eddig is voltak szép, közös pillanataik, de talán nem túlzás azt mondani, hogy a The Catalyst lemezen tökéletes balansz alakult ki. Mindketten képesek megmutatni profi énekes teljesítményüket – Molin némileg több terepet kapott most erre –, miközben a kórusok szélesek, vastagok, frankón összeállnak.

Azonban nem szabad elfeledkezni a harmadik frontemberről, a banda új screameréről sem, akinek ez az első lemeze az Amaranthéval. Még 2022-ben vált ki a csapat ikonikus vokalistája, Henrik Englund Wilhelmsson, akinek erős, jellegzetes, pofátlanul kiművelt üvöltései meghatározóak voltak a svéd banda életében –

legnagyobb sikereikhez is hozzájárultak testes, mély hangjai.

Az új ember, Mikael Sehlin 2023-ban lett a csapat teljes értékű tagja, aminek a The Catalyst az első nagy tesztrepülése. Wilhelmsson (a fentiekre utalva) nehezen pótolható. Ilyenkor ildomos azt mondani, hogy „de nem a pótlás a cél”, azonban most kicsit ezt az érzést kaptuk – noha a banda nem siette el a tagválasztást.

Sehlin szintén profi, középtartományaiban pedig valamelyest hasonlít is Wilhelmsson üvöltéseire, azonban az a romboló mélység, amivel utóbbi rendelkezett, nincs meg Sehlin eszköztárában akkora erővel. Ezzel szemben kapunk némi magasabb screamet az új tagtól, ami a sajátja, viszont – két orbitálisan magas hangú énekes mellett –

az amplitúdó erősebb eszköz lenne, mint a középmagas vokál.

Mindenesetre az úr – amennyiben túllépünk a kötelező körös hasonlítgatáson –, remek teljesítményt nyújt, és szépen beilleszkedik a zenekar dinamikájába. A háromfős kórusok is profin egyben vannak, így a jövőben még inkább kaphatunk izgalmas kompozíciókat az Amaranthétól, amelytől sosem állt távol a kísérletezés.

Vissza az időben

A lemeznek van még egy érdekes aspektusa, ami érdemel pár szót. Ez a furcsa építkezés. Szemben a megszokottal, most abszolút nem a kezdő nóták viszik a prímet – attól függetlenül, hogy bennük izgalmas elemeket és színeket mutat a banda. Ez bizonyosan nem volt szándékos.

A Liberated című daltól kezdve olyan durván fülbemászó, szinti és dance központú témák érkeznek a lemezen, amik hamar megmozgatják az embert, bár ezért sokszor a keményebb témák sérülnek – függetlenül a tetemes mennyiségű hörgéstől.

A lemez balladája, a Stay a Little While azért erősen kilóg a folytatásból

– kicsit szokatlan helyen is érkezik –, ám nem veri szét a kohéziót. Noha jelentősen megtöri a lemez folytonosságát, mégsem végzetesen. A dal szépen, grandiózusan építkezik, viszont nem feltétlen nevezhetjük a zenekar legerősebb balladájának – némi Nightwish-hatás érződik a számon, ami szintén vág az egységen, de csak módjával.

Kapunk jó pár trapes, modern R&B-s elemet a lemezen, persze metál zenei szűrőkön keresztül, amire a szinti hangzásokat dömpingelő dalok jól ráerősítenek. Ezekben a számokban a banda maximálisan ki tudja aknázni a zenéjükben lévő sokrétűséget. Van néhány hatás,

amely visszaviszi a hallgatóságot egy-két évtizeddel, azonban az a mókás, hogy nem a metál színtéren.

Az album egy része – kis túlzással – olyan, mint a 2010 körüli glam nation éra – mintha Adam Lambert első slágereit kapnánk metál formátumban. Az a pofátlanul szép, hogy tökéletesen működik, és a harapósabb dalokból nem vesz el, hanem épp hozzájuk ad.

Összesítve: az Amaranthe hetedik stúdióalbuma, a The Catalyst egy jól összeállított lemez, amely technikás, dallamos, sokszínű, miközben klasszul vezeti be a zenekar életébe az új frontemberüket.

Furcsa, mert a bandától annyi különféle dolgot kaptunk az évek során, hogy dacára minden kísérletezésnek, új lemezük nem tűnik formabontónak. Mintha azokat a dolgokat sűrítették volna össze, amelyekben a legjobbak, de a biztos talajtól nem rugaszkodnak el. Ettől függetlenül több erős, izgalmas szám is született, így várjuk, hogy március nyolcadikán ebből mennyit kaphatunk meg a Barba Negrában.

7,6/10