Mégis kinek a halála?

Mégis kinek a halála?

• Tabuk, félelmek, nehezen megválaszolható morális kérdések, szövevényes jogi értelmezés és országonként eltérő, bonyolult szabályzás lengi körül az aktív életvégi döntést – a köznyelvben: aktív eutanáziát.
• Eközben dr. Karsai Dániel alkotmányjogász november 28-án, kedden a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán szólal fel azért, hogy maga dönthessen az élete végéről.
• Hogyan gondolkodik a kérdésről az orvostudomány, a jog, a zsidó-keresztény kultúrkör és a kérelmezők családtagjai? Végrehajtott eseteken és felmerülő kérdéseken keresztül vesszük sorra, miért ilyen bonyolult.

Egy lemezlovas asszisztált öngyilkossága

Fabiano Antoniani, művésznevén DJ Fabo 2014-ben autóbalesetet szenvedett, aminek következtében minden végtagját amputálni kellett. A magatehetetlenné vált zenész ezután három éven át sikertelenül perelte az olasz államot, hogy az ő esetét alapul véve változtassanak az asszisztált öngyilkossággal kapcsolatos törvényeken. Ennek ellenére 2017-ben Svájcba ment, ahol teljesítették a kérését, a zürichi klinikára pedig Marco Cappato egykori európai parlamenti képviselő és életvégi döntés-párti politikus kísérte el, és asszisztálta vele végig a folyamatot. Cappatot végül elítélték az alkotmány megsértése miatt. Antoniani, ha úgy vesszük, nem volt gyógyíthatatlan beteg, de az állapota a saját megítélése szerint egyszerűen méltatlan volt, az állandó másokra utaltságtól, a teste feletti kontroll totális elvesztésétől rengeteget szenvedett.

Nem akart a saját testébe börtönözve élni.

Utóbbi igaz dr. Karsai Dánielre is, akinél tavaly nyáron diagnosztizáltak ALS betegséget, ami a központi idegrendszer mozgásért, beszédért, nyelésért és légzésért felelős izmainak pusztulásával, idővel teljes bénulással és fulladással jár. Az ALS-es beteg fizikailag leépül, de szellemileg végig ép marad, pontosan tudatában van annak, mi történik vele, mi zajlik körülötte – csak éppen hatni nem tud már senkire és semmire. Még magára sem. A most 46 éves alkotmányjogász ma, november 28-án a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán szólal fel azért, hogy maga dönthessen az élete végéről.

A magyar kormány már korábban arra kérte a bíróságot, hogy nyilvánítsa elfogadhatatlannak Karsai kérelmét. A hatalom cinizmusát a témában jól szemlélteti, hogy Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter nyilvánosan, egy kormányinfón kívánt „jobbulást” a gyógyíthatatlan beteg jogásznak, míg Karsait állítása szerint az utóbbi időben több párt is megkereste, hogy szívesen segítenének neki, de nem akarnak nyilvánosság elé állni, mert „nem szeretnének politikai vitát”. Hosszan lehetne értekezni arról, hogy a jelenlegi magyar kormánynak, és

a mindenkori hatalomnak miért fájna, hogy az életünk (végé)ről szabadon rendelkezhessünk, hogy a minket megillető alapvető emberi jogainkért akár Strasbourgig mehessünk

– de ez minden bizonnyal túlmutat az eutanázia – vagyis a fogyatékossággal élők meggyilkolására létrehozott náci eutanázia program óta etikusan életvégi döntés – kérdésén.

Akiknek nincs miről lemondaniuk

A világon elsőként Hollandia legalizálta az aktív életvégi döntést 2002-ben, ezt követően pedig még ugyanabban az évben megszületett a belga törvény is, ami lehetővé teszi a kegyes halált a gyógyíthatatlan betegek számára. Később Luxemburg, Kolumbia, Új-Zéland, Spanyolország és hosszas jogi huzavona után Portugália is csatlakozott az aktív eutanáziát engedélyező országok sorához. Arra, hogy a jog nem feltétlenül követi le a társadalom hozzáállását, jó példa, hogy több friss felmérés szerint is a magyarok kétharmada, vagy még nagyobb százaléka támogatja az aktív életvégi döntéseket – bár ebben alighanem része van a Karsai által elindított párbeszédnek, éles helyzetben pedig lehet, hogy egészen mást adnának ki a számok – mégsem tartozunk azon országok közé, ahol erre van lehetőség.

Az emberi méltósághoz való jogot sokféleképpen lehet értelmezni. A magyar alkotmányos rend például nagyon tágan értelmezi a kérdést: az aktív eutanázia bevezetéséhez gyakorlatilag egy vesszőt sem kéne odébb rakni az Alaptörvényben. Az ügyvéd szerint az életvégi döntés ellenzése sokkal inkább hitbeli kérdés, ami abból fakad, hogy össztársadalmi szinten eltávolodtunk a halál eseményétől.

Nem látjuk és nem beszélünk róla, ezért félünk tőle – pedig az élet része a vége is.

Az eutanázia erkölcsi megengedhetősége egészen Szókratészig, Platónig és az ókori sztoikus filozófusokig vezet, de a legalizálására törekvő első modern mozgalom 1935-ben indult Angliából. Itt egyébként továbbra sem lehet törvényesen aktív életvégi döntést hozni.

Magyarországon a passzív eutanázia 1997 óta legális. Ez annyit jelent, hogy előzetesen, közjegyző előtt, közokiratba foglalva vissza lehet utasítani életmentő vagy életfenntartó kezeléseket, aztán egy orvosi bizottság ezt megvizsgálja, ha és amikor eljön az idő. A legtöbb helyen nem kérdés, hogy a döntésképes felnőttek önrendelkezési joga kiterjed az életfenntartó kezelés visszautasítására is, Karsai szerint azonban az egész rettentően bürokratikus, egy ombudsmani jelentés szerint a huszonöt évvel ezelőtti bevezetése óta szinte senki nem tudott élni a lehetőséggel. Nem beszélve azokról az esetekről, emberekről – ilyen az alkotmányjogászé is – akik nem kapnak gyógy- vagy életmentő kezeléseket, tehát nincs is miről lemondaniuk.