Egy haldokló kutya megfordíthatta volna az eseményeket

Válásközeli helyzetekről azért jó olvasni, filmet készíteni, színdarabot írni, mert ilyen kiélezett szituációban hangoznak el olyan mondatok, amelyek máskor nem, és ez felszabadító. Az Orlai Produkció a Lavina után ismét – ezúttal egy német – játékfilmet állított színpadra a Belvárosi Színházban: a De kié lesz a kutya? című darabot látva okosabbak nem lettünk, de legalább jól szórakoztunk mások baján.

Viszonylag gyakran előfordul, hogy a színészek kifordulnak a nézők felé, és valamiféle kommunikációba kezdenek velük, de az már sokkal ritkább, hogy felkapcsoltatják a nézőtéri fényeket is, és „megszavaztatják” a közönséget. Márpedig az Orlai Produkció frissen bemutatott, De kié lesz a kutya? című előadásán éppen ez történik.

A darab egy pontján a pszichológusnő szerepében Péterfy Bori a színpad szélére sétál, és a biztonságos félhomályból a fényre hívja és színvallásra készteti a közönséget. Nem teszi hozzá, hogy ez egy „játék”, ahogy egyébként a párterápián hívja a véres vitákat kiváltó feladatokat, és a nézők érzik is, hogy itt most komoly dolgokról van szó.

Menetrendszerű harmadik

Amikor tehát Péterfy Bori felszólította a közönséget, hogy tegye fel a kezét az, aki elvált, majd az, aki – még – nem, ki-ki eldönthette, hogy a mellette ülő idegen orrára köti-e a családi állapotát. A karok pedig nagy számban lendültek a magasba mindkét kérdésnél, leképezve az európai átlagot, amely szerint a házasságok 46 százaléka válással végződik. Elhangzott még egy kérdés, ami alapján azoknak kellett jelentkezni, akik házasság nélkül élnek együtt – a pszichológusnő őket is „megnyugtatta”, hogy a kapcsolat túlélési esélyei ebben a létformában sem jobbak.

Így indultunk neki az előadásnak, amelyben Doris (Szinetár Dóra) és Georg (Pataki Ferenc) ült a két terápiás kanapé két szélén, köztük – gerinckímélő és mikroizmokat erősítő – felfújható labdán a pszichológus. A képlet ennél banálisabb nem is lehetne: a férfi építette a karrierjét, a nő nevelte a gyerekeket és vezette a háztartást, és most, amikor a gyerekek kirepültek, menetrendszerűen megérkezett a harmadik, Laura (Bíró Panna Dominika) személyében. A férj magabiztosan, sőt némi lenézéssel kommunikál a feleségével, ezer százalékig biztos benne, hogy el akar válni, míg a feleség kétségbeesetten magyarázza, hogy nem éltek rosszul, és még a szex is jó volt.

A medúzák nemi élete

Lejátszott meccsnek tűnik ez a javából, a pszichológus „játékait” és házi feladatait az akváriumigazgató Georg csak ímmel-ámmal csinálja meg, és fixen meg van győződve, hogy megfogta az isten lábát a hozzá hasonlóan a medúzák iránt érdeklődő húszéves biológusnővel. Doris pedig azt sem tudja, hogyan álljon a saját lábára, a gyerekeit hívogatja lelki segítségért, művészettörténészként pedig próbál még valami kreativitást előcsalogatni magából.

Közben látjuk a barátaikat – Claudia (Cseh Judit) és Peter (Adorjáni Bálint) kénytelen belenézni abba a tükörbe, amit a válságba jutott házaspár tart eléjük. Megtudjuk mindemellett, hogy a pszichológus élete sem fenékig tejfel, hiába a jóga és a tea, és lassan Laura személyisége is kirajzolódik. És mivel – természetesen – nem rólunk van szó, a biztonságos nézőtéri félhomályba visszasüppedve nézhetjük a szereplők vergődését és útkeresését, megoldási technikáit és a lassan kibontakozó drámát.

Bíró Panna Dominika és Pataki Ferenc

Posztmodern paradigma

Az előadás ezen pontján újra meg lehetne szavaztatni a nézőket, hogy vajon mi lesz a házassági válság végkifejlete: együtt maradnak, nem maradnak együtt, és ha igen (vagy nem), akkor ki miatt igen (vagy ki miatt nem). Újabb szavazásra nem kerül sor, de szemtanúi lehetünk, hogyan befolyásolhat egy házasságot egy lumbágó, egy német természetfilm vagy egy haldokló kutya, különös tekintettel utóbbi kék labdájára, és mit tesz egy jókor, jó helyen bedobott posztmodern paradigma. Látjuk, amint Szinetár Dóra szemüveges, összegumizott hajú háziasszonyból olyan nővé válik, aki képes saját vállalkozást indítani és felnőtt döntéseket hozni, sőt még a ruhatárát is lecseréli (jelmez: Pető Kata).

Közben pedig elgondolkodhatunk az X és a Z generáció viszonyáról, a fiatalok teljesen eltérő gondolkodásmódjáról – fontos például számukra az énidő, kivéve, amikor ők tartanak igényt mások figyelmére – és arról, hogy a medúzák egy fajtája képes saját magából táplálkozva megújulni. Kérdés, hogy képes-e erre az ember is, és ha nem, akkor mi a teendő.

A filmet Zöldi Gergely alkalmazta színpadra, az előadás rendezője Paczolay Béla. Nagy világmegfejtést nem kell az előadástól várni, jót nevethetünk – leginkább saját magunkon.

(Borítókép: Pataki Ferenc, Péterfy Bori és Szinetár Dóra. Fotó: Éder Vera)