Ennyi káromkodást még egyetlen krimiben sem olvastunk

Ennyi káromkodást még egyetlen krimiben sem olvastunk

Dennis Lehane új regénye, az Apró irgalmak az Agave Kiadó gondozásában, Rusznyák Csaba fordításában jelent meg februárban. A krimi központjában egy rejtélyes eltűnés, egy vérlázító haláleset, na meg egy roppant megosztó főhős áll.

Fintorogva olvasom a sorokat, a szemeimet bosszúsan forgatva rágom át magam tíz, húsz, harminc oldalon, a prosztó dumák és az amatőr nyelvezet nem oszlatja el a felmerülő kételyeimet.

Nem tetszik – gondolom magamban. Unalmas. Elcsépelt. A hangulatfokozás eszköze aligha a folytonos káromkodás… Nem érdekel. Abba akarom hagyni. Úgy érzem, mintha a könyv csak ürügy lenne arra, hogy a szerző degradáló, rasszista és ocsmány kifejezéseket szórjon szanaszét. Aztán valami történik. Hirtelen elkap a gépszíj és magába szippant a történet. A főhős ordenáré hangján kérdezem magamtól:

Mi a f*sz?

És visszabújok a könyvbe.

Bevált formátum

Nem mondanám, hogy rajongok a (kortárs) thrillerekért, sokszor érzem, hogy a szerzők szenvednek azzal, hogy újat mutassanak, a cselekményszálak kiszámíthatók, a szereplők megformálása sekélyes, ráadásul valahogy az összes karakter antipatikus, holott alapjáraton a (pszichológiai) thrillerekre túlságosan is könnyen rá tudok fixálni.

Bár az Apró irgalmak nem éppen pszichothriller, ráadásul kortárs is, mégis van benne valami, ami leköti a figyelmet.

Dennis Lehane (Viharsziget, Titokzatos folyó) előveszi a jól bevált krimis témát, kicsit túlzásba viszi, mégis az érzelmekre hatva dolgozza fel. Az eltűnt gyermekét kereső anya karakterét elviszi a végletekig, sőt azt talán még kicsit túl is tolja – Mary Pat, a főhős egyszerre utálatos és kelthet szégyenérzetet, szánalmat és sajnálatot.

Karaktere megtestesíti a soha be nem forró sebet, a remény utolsó morzsáit, az örökös belső és külső küzdelmet, az elkeseredettséget és kilátástalanságot, a gyászt, a továbblépést, vagy éppen annak hiányát.

Bostoni drámák

A történet 1974-ben, a bostoni buszválsággal párhuzamosan zajlik, amikor az állami iskolák szegregációjának megszüntetésére tett kísérletek faji feszültségekhez és zavargásokhoz vezettek. Nemcsak Mary Pat lánya tűnik el, de egy fekete fiatal is életét veszti ugyanazon az estén.

A szerző elismeri a képmutatást – a gazdag fehérek szidják a szegény fehér rasszistákat –, miközben ők maguk érintetlenek maradnak, gyerekeiket fehér magániskolákba járatják. Hamar kiderül, hogy a jó- és a rosszfiúk valójában ugyanazok az emberek, a szerepek és érdekek összemosódnak.

A történet rávilágít arra a zord, sötét és gyakran erőszakos korra és életre, amely erre az időszakra oly jellemző volt, Mary Pat személye pedig tökéletes eszköz a hangulat ismertetésére. Egyszerre elszántan védi a közösséget, amelyben él, ugyanakkor

egyre inkább megkérdőjelezi környezetét és kapcsolatait.

Bár a sztori lassan indul be, és idő kell, mire megfogja az olvasó fantáziáját, a harmadánál kezd igazán érdekessé és olvasmányossá válni, a lezárás viszont kissé elsietett. Egyszerre túl sok minden történik, Lehane mégsem fejti ki kellően, mi zajlik valójában: ráadásul csak a végén válik világossá, hogy a főhős kálváriájának vajmi kevés köze van deszegregációs témához, ami inkább háttérsztori, semmint Mary Pat mizériájának valós mozgatórugója.

A regény kicsit olyan, mintha valaki beírta volna a ChatGPT-be, hogy „Dél-Boston 50 éve”, a gép meg kiköpött volna magából egy szöveget. Az eltúlzott sztereotípiák és a felesleges vagy éppen nevetséges cselekményszálak legalábbis ezt sugallják. Bár az írásmód nem a legjobb,

a párbeszédek sokszor olyanok, mintha egy keménykedni próbáló kisiskolás szájából hangzottak volna el,

a könyv mindezek ellenére azért olvastatja magát.

Dennis Lehane: Apró irgalmak

2024 / Agave Könyvek / 320 oldal / Fordító: Rusznyák Csaba

(Borítókép: Dennis Lehane Apró irgalmak című könyve. Fotó: Kaszás Tamás / Index)