Tudjuk már, miért taszít önkívületbe a gólöröm
Sajnos nekünk, magyaroknak csak két alkalommal adatott meg a gólöröm a labdarúgó-Európa-bajnokságon, viszont mindkettő katartikus volt. De ha éppen nem szurkolunk, minimum meglepő, bár inkább szürreális élményt tud okozni egy váratlanul kirobbanó, artikulálatlan tömegordítás, különösen akkor, ha elmerengve, gyanútlanul sétálunk el egy sportterasz mellett, vagy egy lassan hömpölygő, romantikus film lírai hangulatát töri szét drámaian a tömbházi lakóközösség nyitott ablakokon keresztül betörő teli torkos felüvöltése.
Másra fókuszáltunk, más történetben, hangulatban voltunk éppen, nyilván ezért a kellemetlen disszonancia – magyarázhatjuk decens racionalitással. De ha mi is ott ülnénk a közvetítés előtt és a szurkolók között, és csapatunk gólt szerezne, akkor valószínűleg mi is felugranánk, és egy emberként ordítanánk fel extázisban, hogy „góóóóóóóóóóól!”. Majd ezt megismételnénk még jó párszor.
Elég csak belehallgatni a sportkommentátorok nevezetes gólordításaiba, hogy azonnal belássuk: a gól olyan elemi erővel bír, hogy szó szerint elvarázsolja, módosult tudatállapotba, boldog önkívületbe taszítja a szurkolókat, akik hiába is szeretnék, nem tudják szavakba önteni, pontosan mit is éreznek ilyenkor, legfeljebb annyit, hogy most nagyon jó nekik.
De hát az csak egy bőrlabda a másik csapat hálójában, a szurkolók pedig nem játszanak a meccsen, legfeljebb a hangjukat ereszthetik ki a partvonalon kívülről, a lelátókról vagy a képernyők előtti kanapékról.
A győzelem a csapat sikere, mire fel ez a szélsőséges érzelmi felindulás?
– kérdezhetjük némi távolságtartással. Miért szurkolunk egyáltalán bárkinek is, mi közünk van egy csapat győzelméhez vagy vereségéhez?
Ők győznek, mi sütkérezünk
Elgondolkodtak ezen a kutatók is, az első érvényes magyarázatot pedig Robert Cialdini amerikai szociálpszichológus szállította híres tanulmányában (Basking in Reflected Glory: Three (Football) Field Studies) 1976-ban. Egyetemek hallgatóit vizsgálva figyelt fel arra, hogy ha az egyetemi sportcsapat győzött, akkor a rákövetkező napokon sokkal többen viselték a csapat címeres mezét, mint amikor az veszített. És ebből levonta a következtetést: a játékosok győzelmét a szurkolók saját sikerükként élik meg, azaz
a csapattagok sikereinek fényében mi is szeretünk sütkérezni.
Ez a jelenség a BIRG (Basking in Reflected Glory), a Sütkérezés a csoport dicsőségének fényében, aminek motorja az egyik legalapvetőbb emberi motiváció: hogy mindannyian rettentően vágyunk az elismerésre, ezért
egész életünkben pozitív önértékelésünk erősítésére és fenntartására törekszünk.
Ennek egyik legfontosabb forrása pedig az, hogy milyen csoport (közösség) tagjai vagyunk (vagy szeretnénk lenni), illetve melyiket kedveljük. Annyira erősen vágyunk a sikerre, hogy még akkor is részesülni akarunk belőle, ha nem is járultunk hozzá (vagy legfeljebb csak közvetetten, például szurkolóként). Ezért vagyunk hajlamosak teljesen azonosulni egy sportcsapattal, és annak ellenére, hogy valójában „ők” győztek, nyertes meccs után szemrebbenés nélkül világgá kürtölni, hogy „győztünk”. Így, többes szám első személyben. A győzelmeket ugyanis a szurkolók önigazolásnak tekintik.
Csak a keménymag tart ki rossz időkben
Na de mi történik akkor, ha „veszítünk”, pontosabban veszít a favorizált csapat? Nyilván nem üvöltünk magunkból kikelve (esetleg csak akkor, ha minden várakozást alul múlóan gyalázatos volt a játék vagy a szezon). Mivel nincs miben sütkérezni, a kevésbé elkötelezett szurkolók ilyenkor visszavesznek szenvedélyükből, érdeklődésük és
odaadásuk lanyhul, akár meg is szűnhet, és lecserélik az addigi kedvencet egy másik, sikeresebb csapatra.
A fanatikus törzsszurkolók, a keménymag azonban továbbra is ki- és összetart, miközben mindenféle felmentéseket, igazolásokat gyártanak (sérülések, hülye bíró, nem volt szerencsénk stb.), hogy megvédjék saját (pozitív) csoportidentitásukat.
A tehetetlen drukkerekben…
Olyan ez, mint egy törzsi hovatartozás, minden szurkolói tábornak saját, szorosan a csapatához kötött, határozott identitása van, ezért aki odatartozónak vallja magát, annak pusztán már az is pluszönbecsülést ad, hogy egy nagyobb közösség része. Mindezt tovább erősíti a csapatszurkolók közötti összetartozás és bajtársiasság érzése, és az, hogy nyíltan ki lehet fejezni az érzelmeket. Például a gólörömöt.
Egy elkötelezett futballrajongó mindenáron segíteni akarja csapatát, ám erre csak egyetlen releváns eszköze van: a hangja. Ezért a lelátón vagy a képernyő előtt,
valójában tehetetlennek érzik magukat a drukkerek.
Teljesen azonosulnak a csapattal, minden mozzanatot izgatottan követnek, ám mivel nem tudnak közvetlenül beleavatkozni a játékba,
egyre csak nő és nő bennük a feszültség. Ez a pattanásig fokozott, lefojtott érzelmi töltet robban fel, ha betalál a kapuba a labda.
Mintha az életük múlna rajta, mindenki egyszerre ugrik fel, a karok a levegőbe csapnak, és őrjítően vad, fékevesztett hangorkán és összeölelkezés veszi kezdetét, miközben a lelátókról ösztönösen a pálya felé mozdulnak a mámorban úszók. Mivel lélekben ők is a csapatban játszanak, ezért legszívesebben beszaladnának a pályára, ahogyan az nem is egyszer előfordult már a focitörténelemben. Csak meg kell nézni az önkívületbe esett tekinteteket, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a gólöröm hamisítatlan transzállapot, eufória és extázis.
…tombolnak a hormonok
Az agyat ilyenkor elönti a jutalom- és örömközpontok szabályozásáért felelős dopamin, felbomlik a hétköznapokra belőtt érzelemszabályozó egyensúly, gátlásainkat vesztjük, és boldogságban kezd úszni az agy és gazdája – teszik hozzá hűvös tárgyilagossággal a biokémiai laborból.
Ha viszont a csapat kikap, akkor kortizol szabadul fel, az a hormon, amit a szervezet stressz hatására termel. Rosszabb esetben az agy kevesebb szerotonint kezd termelni, ami a stresszt dühvé fordítja át. Bár nem vagyunk vele kisegítve, de a súlyos szurkolói összecsapások kiváltó oka ez (is) lehet. Biokémiai szempontból persze.
De ez még semmi. A vérbeli futballszurkolók számára a mérkőzések valódi csaták, ezért „harcolj vagy menekülj” állapotba kerülnek ők is, emiatt pedig, ahogyan a játékosokat, úgy őket is elárasztja az adrenalin. A szívverés felgyorsul, a vérnyomás felszökik, az eredmény miatti szorongás (na meg a csapattal való totális azonosulás) miatt pedig úgy izzadnak, mintha maguk is a pályán küzdenének.
Passzol a focihoz az üvöltés
És hogy miért éppen felszabadult kiabálást, artikulátlan üvöltést vagy sikolyt hív elő belőlünk a gólöröm? Evolúcióbiológusok szerint azért,
mert ezek az éles és átható hangok a legerősebb jelzések, amiket ki tudunk adni.
Egészen a közelmúltig úgy gondolták, hogy csak azért alakultak ki, hogy veszély esetén minél hatásosabban figyelmeztetni tudják egymást őseink.
Ma már hat különböző típusú (fájdalom, harag, félelem, szomorúság, öröm és szenvedély) emberi sikolyt azonosítottak a kutatók, és arra is rájöttek, hogy közülük a pozitív ordítások nagyobb hatással vannak ránk, mint a riasztóak. Ha egy másik személy meghallja az euforikus üvöltést, valószínűleg ugyanazt az örömet fogja érezni, és ő is ugyanúgy elkezd ordítani, mint a többiek, ezzel feloldódik a közösségi mámorban.
az artikulátlan hangkitörések ezért A Közösségi kohéziót erősítik.
Mintha az evolúció a gólöröm kifejezésére trenírozta volna az embert.
De mi van a teniszmérkőzések illedelmes, ám még a legelszabadultabb esetekben is legfeljebb gálánsnak nevezhető „tapsviharaival”? Hát az, hogy hiába szép és izgalmas játék a tenisz, egy focilabda, bizonyíthatóan őrületbe kergeti az embereket. Ahogyan a magyar futball kezdetekor, 1896-ban Hajós Alfrédékat is, amikor közéjük dobták az első Magyarországra került szabványos focilabdát a Budapesti Torna Clubnak (BTC) Markó utcai tornatermében, és
rögtön megszállottan üldözni kezdték, alig lehetett szétválasztani őket.
A futballhoz és a gólokhoz ezért a gátakat felszakító ordítás passzol. Már csak azért is, mert a többi sportághoz (és a hosszú játékidőhöz) képest a fociban viszonylag kevés pont (gól) születik. Ezért teljesen érthető, hogy a nagy nehezen hálóba küldött labda őrjöngő tombolásba kergeti az örökké kétségek között vergődő rajongókat.