Fájó szívvel, de emelt fővel – bosszantó hibák és felejthetetlen pillanatok után búcsúzik a magyar válogatott az Eb-től

Fájó szívvel, de emelt fővel – bosszantó hibák és felejthetetlen pillanatok után búcsúzik a magyar válogatott az Eb-től

Fogjuk fel úgy, nem kiestünk – „csak” nem jutottunk tovább.

Köztudott, Magyarország a tízmillió szövetségi kapitány országa – és a több ezer, na, jó több tízezer károgóé, ellendrukkeré.

Utóbbiak a Grúzia–Portugália mérkőzés lefújása óta a tenyerüket dörzsölhetik. Hvicsa Kvarachelia és Georges Mikautadze góljának talán még jobban is örültek, mint Csoboth Kevinének, hiszen így egy ideig ott rúghatnak bele a nemzeti együttesen keresztül a magyar labdarúgásba, ahol akarnak, köszörülhetik a nyelvüket Marco Rossin, Szoboszlai Dominikon, Nagy Ádámon és a többieken, hangoztathatják, hogy „…minek ebbe a fociba pénzt önteni, amikor a grúz, a román, a szlovák és a szlovén válogatott is bejut a nyolcaddöntőbe, a magyar meg nem?!”

Hadd örüljenek, hadd legyen néhány jó napjuk – az utóbbi években úgysem volt sok…

Szóval, nem jutottunk tovább.

Hogy miért nem, az alapos elemzést igényel, ezt bízzuk a szakmai stábra. Az biztos, hogy lesz mit boncolgatni, ezen az Európa-bajnokságon a poklot ugyanúgy megjárta Marco Rossi együttese, mint a mennyországot. Egyszer lenn, másszor fenn. Vagy inkább: az elején lenn, a végén fenn. Aztán a legvégén, a harmadik csoportkör utolsó meccse után megint lenn…

Merész, meglehet, túlságosan merész várakozásokkal vágott neki a magyar válogatott ennek az Eb-nek – ma már nyilvánvaló, ez hiba volt. A cél a továbbjutás – hangoztatta jóformán mindenki, de ezzel még nem is lett volna gond, az lett volna a fura, ha valaki úgy várta volna a tornát, hogy az sem baj, ha háromszor kikapunk. Talán Marco Rossi volt az egyetlen, aki olykor igyekezett mindannyiunkat visszarángatni a földre, mondván, óvatosan azért ezzel az A-csoporttal, amely jóval erősebb, mint azt sokan gondolják…

Az első mérkőzés rögtön lerántott minket a magasból, sőt a mélybe taszított… A Svájc elleni mérkőzés első félidejére nincs mentség – a már említett elemzés elvégzése után remélhetőleg magyarázat lesz, már csak azért is, hogy legyen miből okulni. Ha nagyon leegyszerűsítjük, a magyar válogatott – hivatalosan – 270 percet játszott ezen az Eb-n, abból csupán 45-ön nyújtott önmagához méltatlan produkciót, ám ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy elússzon a legjobb tizenhat közé kerülés. De éppen az a meccs,a szerfelett keserves 3–1-es vereség mutatta meg, hogy túlságosan is magasra került a léc. Ettől függetlenül a vereség elkerülhető lett volna, ha a korábban oly stabil védekezés nem omlik össze azon a napon, ha a svájciak némiképp váratlan húzásaira hamarabb tud reagálni a csapatunk, és ha nálunk is szerepel annyi topligás játékos, mint az ellenfélnél…

Talpra, magyar! – adta ki a jelszót a nemzet a németek elleni találkozó előtt, és amit a házigazda ellen megtehetett, meg is tette válogatottunk, hibáztatni legfeljebb a játékvezetőt, az első hazai gólnál jókorát tévedő, a nevesebb csapatot érezhetően jobban tisztelő Danny Makkeliét lehet, ám különösebben őt sem érdemes – Németország jobb volt, és kész.

S jött a skótok elleni életre-halálra menő ütközet… Amelyen újra megéltük azokat a varázslatos és felejthetetlen pillanatokat, amelyekben korábban már lehetett részünk (lásd még: a norvégok elleni 2015-ös pótselejtező, a 2016-os Eb, a 2020-as Izland elleni pótselejtező, a 2021-es Eb…). Ami azon az estén Stuttgartban történt, alighanem egy életre beleívódott az emlékezetünkbe. Előbb Varga Barnabás rémisztő sérülése (hála az égnek, hogy nem történt az agyrázkódásnál és arccsonttörésnél is komolyabb baj!), majd a katarzis a 100. percben…

A megannyi nagy csatát megélt, 95 válogatottsággal a háta mögött visszavonuló Juhász Roland mondta egyszer: amit az Izland ellen 1–1-re végződő, 2016-os, marseille-i mérkőzés adott neki, annál többet a labdarúgástól nem kaphatott volna. Aligha járunk messze az igazságtól, ha leírjuk: amikor már kevesen hittek benne, 2024. június 23-án, valamikor 23 óra tájban a futball istene úgy gondolta, a győzelem mellett a becsületéért és a kórházba szállított csapattársért elképesztő elszántsággal küzdő magyar válogatott megérdemli, hogy újra mellé álljon…

Keserves könnyek, örömkönnyek, hidegrázás, a talán még a kórház felé száguldó mentőben is hallható örömkiáltás, földöntúli, semmihez nem hasonlító boldogság a hármas sípszó felhangzását követően – ez volt Stuttgart!

Majd jött a reménykedés, a napokon át tartó számolgatás, és végül a szomorú vég.

Nem kizárható, nem lett volna szomorú vég, legalábbis nem a csoportkör végén jött volna el, ha Szoboszlai Dominik nem ötven-, hanem százszázalékos állapotban játszik végig, ha Loic Nego nem dől ki a sorból az Írország elleni felkészülési meccsen, ha egy-két kulcsember több játéklehetőséget kap a klubjában tavasszal, ha némelyek nem hibáznak akkorát Svájc ellen, amekkorát legutóbb az U8-as gárdában követhettek el…

S talán akkor sem lett volna szomorú vég, ha igazságosabb a lebonyolítás. Mert az kijelenthető, korántsem mindegy, hogy az utolsó csoportkörben mikor játszik egy csapat, az elején, vagy a végén. Amire már korábban is volt példa, újfent bebizonyosodott: a saját meccsüket az elején letudó együttesek ki vannak szolgáltatva a később pályára lépőknek, amelyek ilyenkor már gyakran keverik a futballt más sportággal: addig sakkoznak, amíg nekik a legjobb lesz… Jönnek a borítékolható, mindkét csapatnak megfelelő döntetlenek, a papírforma alapján váratlan, mégsem meglepő győzelmek – aztán meg a szánalmas edzői nyilatkozatok.

A magát oly nagyra tartó, de lassan Európa-szerte nevetség tárgyává váló Anglia csak annyit tett bele a Szlovénia elleni mérkőzésbe, amennyi a csoportelsőség megőrzéséhez, ezzel együtt a könnyebbnek ígérkező alsó ágra való kerüléshez szükségeltetett, Portugália pedig a tartaléksorral kezdett az élete meccsét vívó – és minden elismerést megérdemlő! – Grúzia ellen, hogy aztán Roberto Martínez a második félidőben is inkább a cserék cseréit vesse be, mintsem az ászokat. Persze megtehette, hogy pihenteti Bruno Fernandeséket, hiszen csapata biztos csoportelsőként várta az összecsapást, de legalább az álmainkat végképp szertefoszlató meccs után ne nyilatkozott volna úgy, hogy „…Grúzia jobban akarta a győzelmet, mint mi, megesik az ilyen…”

Megesik, aha...

Dühöngeni lehet, ám a tény az, hogy nem jutottunk tovább.

A magyar válogatott 2024. június 10-én érkezett meg Weiler im Allgäuba, a meseszép bajorországi településen mindenki abban bízott, hogy sokáig itt marad. A sors végül úgy hozta, hogy az itt-tartózkodás nem nyúlik tovább június 27-nél, Marco Rossi és csapata búcsút vesz a falutól, Németországtól – és az Európa-bajnokságtól.

Fájó szívvel, de emelt fővel teheti.

Kövesse a Sportal tartalmait a teljes Európa-bajnokság alatt, hiszen helyszíni stábunk beszámolókkal, interjúkkal, videókkal és fotókkal jelentkezik minden nap Németországból. Hírek, program, eredmények – mindent megtalál egy helyen a 2024-es németországi Európa-bajnokságról ide kattintva.

EZT OLVASTA MÁR?