Lehengerlő utazásra hív ez a film, minden perce elképesztő
Nehéz megszólalni, mintha a moziszékbe döngöltek volna minket. Az Én vagyok a kapitány című olasz filmet már egy ideje vetítik, de valahogy a radar alatt maradt, pedig számunkra az elmúlt időszak egyik legsúlyosabb mozis élménye. Felkavaró, akciódús, érzelmes, itt-ott pátoszos,
Még sincs semmi túlzás, minden tökéletes keretek között mozog.
Adott két fiú, Seydou és Moussa, akik Szenegálban, azon belül is Dakarban élnek. Olyan hely ez, ahol az élet nem könnyű, de szeretet akad. Az emberek nevetnek, élvezik az apró örömöket, amelyek a mindennapokban eléjük kerülnek. Van étel és víz, de jómód, az kevésbé.
Féltucatnyian laknak egy szobában, és nincs sok remény egy jobb jövőre.
A két fiú – akit Seydou Sarr és Moustapha Fall alakít – úgy dönt, hogy megcsinálja a saját szerencséjét. Noha csak tizenhat évesek, halmozzák az alkalmi munkákat, hogy pénzt szerezzenek. Európába akarnak menni egy jobb élet reményében – úgy vélik, zenei tehetségüket ott kamatoztathatják, és sztárrá válhatnak –, de szinte alig tudnak valamit a másik kontinensről, és még kevesebbet az odaúton leselkedő veszélyekről.
Végül minden intelem ellenére, őseik szavára hagyatkozva megindulnak, majd egy fizikai és lelki utazás veszi kezdetét, amelynek során tanúbizonyságot kell tenniük kitartásból, emberségből, eltökéltségből és hűségből.
A történet igazán érdekes, felidézi a klasszikus, odüsszeuszi utazást a mai világba ágyazva, ugyanakkor nem válik valótlanná vagy porossá. A távozás indítéka érthető, a kételyek valósak, a megpróbáltatások pedig pokoliak. Az alkotás megmutatja az erőteljes kapcsolódást a családhoz, a hithez, az élethez, de nem enged a naivitásnak, mivel a jobb élet ígérete, mint oly sokszor, itt is felülírja a józan észt.
Még épp nem sok
Matteo Garrone filmje erőteljes színészekkel dolgozik, látványos helyszíneken. A történet itt-ott picit pátoszosnak hat, de ahogy egyes jelenetekben meglátjuk a halál különböző arcait, ahogy mások sorra buknak el a megpróbáltatások során az életükkel fizetve, rájövünk, hogy egy ilyen út sikeréhez nem csak az egyén megingathatatlansága kell. A világ szörnyűségeivel szemben szükség van mások biztatására és útmutatására is – az összetartásra, amikor az egész világ összefog az ember ellen.
A színészi játék szinte kivétel nélkül elképesztően magas színvonalú. A két főszereplő fiú néha picit plasztikusnak hat, de voltaképp ez adja a természetességet, nincs meg bennük az a kitettség, ami valótlanná, hiteltelenné tenné a játékukat.
A történet folyamatosan táplálja a tüzet. Nem hagy nyugtot a nézőnek, szinte minden percben történik valami.
Egy kétórás alkotásnál ez kifejezetten nehéz, de az Én vagyok a kapitány szinte hibátlanul tartja fenn az érdeklődést a folyamatosan eszkalálódó cselekménnyel. Megláthatjuk a különböző népcsoportok egymáshoz való viszonyulását, de nem ad általános sztereotípiákat, még az európai fehér ember afrikai megítélésében sem, bár egyéni utalások történnek.
Látványos, hatásos, profi
Az operatőri munka erős, Paolo Carnera keze munkáját dicséri. A szakember kihozza a lehető legtöbbet a szenegáli, olaszországi és marokkói helyszínekből, kiemelve a táj látványosságát. A hatalmas homokdűnék és a szikrázó kék tenger, amit turisztikai cégek weboldalain olyan vonzónak látunk, hirtelen ellenségesnek, robusztusnak, az embert eltipró erőnek tűnnek.
Ehhez jön a jó vágás és a profi, a cselekményt érzelmileg is felerősítő zene
– előbbi Marco Spoletini, utóbbi Andrea Farri jóvoltából.
Nekik köszönhetően a történet, amit négy forgatókönyvíró szőtt – és valóban a menekültek, a bevándorlók útvonalát követi végig – tartalmas kalandregényből érzelemdús eposszá alakul. Új értelmet nyer benne a hit – legyen szó az önmagunkba vetett hitről vagy az utolsó szalmaszélként feltűnő istenhitről –, és meglátjuk, hogy a világ minden szörnyűsége ellenére is van, aki visszafordul a sivatagban a haldoklóért, aki kezet nyújt a börtönben a másiknak, vagy megmutatja, hogy az irgalom miként talál utat akár a legsötétebb kínzókamrákba is.
Az olasz film, noha 2023-ban jelent meg, hazánkba csupán nemrég jutott el. Korábban a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be, ahol Matteo Garrone Ezüst Oroszlán-díjat kapott a rendezésért, továbbá Seydou Sarrt is elismerték az alakításáért. Emellett a művet Oscarra és Golden Globe-díjra is jelölték a legjobb nemzetközi film kategóriájában.
Az Én vagyok a kapitány fantasztikus, látványos, érzelemdús film, amely bár kicsit már valótlanul pozitívnak hat, túlcsorduló pátosza néhol szükséges, hogy a történet továbbhaladását biztosítsa. Az erőteljes alakítások, a gyönyörű képek és a profi rendezés együttese teszi igazán kimagaslóvá a filmet, amely képes hatással lenni a nézőre.