Egy őrült zseni volt, aki bízott a gyilkosában

Az isteni tehetség és zsenialitás örök idők óta harcol a középszerűséggel. Bár sokan nem tudják megkülönböztetni a kettőt egymástól, az idő általában igazolja, hogy ki melyik kategóriába tartozik. Ezt vitte filmre annak idején Milos Forman Mozart történetével, amit a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján most színpadon nézhettünk meg a Csíki Játékszín előadásában, és teljesen elképedtünk. Nem jó értelemben.

Érdekből megölni valakit az egyik legsúlyosabb bűn, legyen az anyagi, szerelmi vagy szellemi indíttatású gyilkosság. Különös kegyetlenségre vall, ha az áldozat ráadásul megbízik abban, aki kioltja az életét. A világ egyik legnagyobb és leghíresebb zeneszerzője így lelte halálát, amivel rengeteg csodálatos dallamtól és művészeti értéktől esett el az emberiség. Ez pedig egyetlen ember lelkén szárad.

1984-ben mutatták be az Amadeus című filmet, ami abban az évben nyolc Oscar-díjat nyert, többek között a legjobb férfi főszereplőnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb filmnek járó elismerést is bezsebelte. A mű eredetileg színdarab volt, csak később filmesítették meg. Miután számtalanszor láttuk a filmet, megnéztük az előadást is a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválján.

Isten, tehetség és féltékenység

Peter Schaffer Amadeus című darabját a Csíki Játékszín vitte színre Alejandro Durán rendezésében, több-kevesebb sikerrel. Egy örök érvényű, fajsúlyos témáról van szó, ami tökéletes alapanyag egy remekmű elkészítéséhez. Ez annak idején filmként sikerült is. Azután viszont nehéz hozzányúlni valamihez, ami hatalmas sikert aratott, és úgy jó, ahogy van. Ezt valószínűleg a csíkszeredai csapat is tudta, ezért szinte egy az egyben a filmet kaptuk meg a színpadon, csak nem úgy, ahogy szerettük volna.

Wolfgang Amadeus Mozart kora, de talán minden idők egyik legtehetségesebb zeneszerzője volt. Mint minden sikeres embernek, neki is akadtak irigyei bőven, de egy kimagaslott közülük. Nagy riválisa, Antonio Salieri közel sem volt azon a szinten, mint Mozart, és ezt tudta is jól. Értett a zenéhez, de sosem tudott kiszakadni saját középszerűségéből. Míg Salieri keményen dolgozott, hogy unalmasabbnál unalmasabb darabokat írjon a korabeli sémákból összerakva, addig Mozartból természetesen fakadt a zene és az újdonság.

Salieri minden erejével azon volt, hogy megőrizze pozícióját, és szabotálja Mozart lehetőségeit. Ez olyannyira sikerült is neki, hogy a géniusznak alig volt pénze, ez pedig a házasságát és az egész életét befolyásolta. Ami a legszomorúbb az egész történetben, hogy Mozart hálás volt Salierinek a látszatintézkedései miatt, és semmit sem sejtett a hátsó szándékairól. Az olasz zeneszerző végül halálra dolgoztatta az amúgy csillogó elmét – Salieri ezzel isten ellen akart harcolni, mivel őt nem áldotta meg olyan képességekkel, mint a fiatal Wolfgangot. Tette végül felemésztette, megőrült, és

halálba kergette saját magát is.

A Csíki Játékszín előadásából a drámaiság sajnos teljesen kimaradt, pedig a színészek abszolút kitettek magukért. A Salierit játszó Kozma Attila bravúrosan narrálta és vezette végig főszereplőként a darabot, 10-15 perces monodrámái lenyűgözőek voltak, de sajnos az unalmas, nem látványos és alkalmanként érthetetlen rendezés fátyolként borult a teljesítményére. Mozartot Nagy Gellért keltette életre, a fiatal színész jól hozta a lökött és szabad szájú zsenit, akit a filmben is láthattunk, emellett szépen elzongorázta azokat a szerzeményeket, amelyek helyet kaptak a darabban, és még a feldobott szőlőszemeket is el tudja kapni a szájával.

Nem csak a történet, a díszlet is tragédia

A többi színész is jól hozta a karakterét, a Mozart feleségét, Constanze-t játszó Tóth Jess, a II. Józsefet alakító Puskás László és a Gottfried bárót megformáló Fülöp Zoltán is hibátlanul teljesített. Néhány szereplőnek énekelnie is kellett, ott viszont világraszóló teljesítményről nem beszélhetünk, mondjuk inkább, hogy „megvolt”.

A jelmezek szépek voltak, egyedüli látványelemként működtek szinte végig, ugyanis a díszlet sajnos nem úgy sikerült, ahogy azt egy ilyen típusú előadás megkövetelné. A hatalmas, mozgatható falakat sokszor zavaróan helyezték el a színpadon, látványra olyan volt, mintha egy lakásfelújítás kellős közepén járnánk, csak a festékes vödör és a takaróponyvák hiányoztak.

Kiemelkedő jelenetként kell megemlíteni, amikor a Don Giovanni opera alatt megjelenik egy fekete ruhába és kalapba öltöztetett férfialak, aki Mozart apját szimbolizálja. Hatásosan volt megvilágítva hátulról, míg minden más elsötétült. Sajnos ennyi nem elég, egy izgalmas, mély, fontos előadás és értékközvetítés helyett felejthető performanszot kaptunk. Salieri utolsó mondata az volt, hogy feloldozza az örök középszert – ezáltal ez az előadás is feloldozást nyer.

(Borítókép: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja)