Mit csinál egy oktató, ha ráköszönt a nyári szünet?
Otthoni könyvtár, kánikulai délután, életszakasz-váltás: egy oktató délelőttje a nyári szünetben.
Elzúgott forradalmak
Idén túl gyorsan és feldolgozatlanul szakadt rám a nyári szünet, mindenki bejár még, június vége-július eleje, a szokott szokatlan klímaszorongás, az arcokról szakad a víz a kánikulában, rólam is, csak idehaza. Az igazság fontos, bár keveseket érdeklő része, hogy én már nem is vagyok tanár, oktatónak minősülök, a közoktatásból tavaly kecmeregtem ki végre, se Tankerület, se státusztörvény, ez itt a szakképzés, más jogállás, más szünidő, más keretek. Persze úgysincs többé zászlólengetés és tüntetéssorozat, sorra csendesültek el a mozgalmak és a Facebook-csoportok, a tanártársadalomnak „elzúgtak forradalmai”, szóval csakis a rend kedvéért említem.
De nem is emiatt, hanem magánéleti okokból ajánlották fel, hogy érettségi után már nem kell bevillamosoznom a sajátságos hangulatú 28-assal, a félállás számomra heti két napot jelent, de most már minek ezt betartani, segíteni úgysem tudok, ne üljek a tűzforró tanáriban a felforrt agyvízű, haldokolva adminisztráló kollégák között. A felajánlás kellemes, meghitt érzéseket kelt, keveredik benne hála és megkönnyebbülés, végre lehet pihenni, mint olyat, felkészülni a vadonatúj és kissé félelmetes élethelyzetre.
Kínzó kérdések
Így itthon ülök a régimódi ventilátor társaságában, hol a billentyűzetet koptatom, hol a semmibe bámulok – áltathatnám magam azzal, hogy inkább a jövőbe, de ez csak afféle frázis, a valóság sokkal prózaibb, lásd: semmi. Stílusos. A nyár nem a pihenésé. A nyár a munkáé és egy új szerepé, amiről még nem tudom, milyenre írták nekem a forgatókönyvben, és milyenné írom majd tovább én magam, ha a természet végre a kezembe teszi a sorsíró ceruzát. Elképzeléseim lehetnek persze. Kérdéseim is. Új emberré válok-e, vagy marad belőlem valami, ami régen voltam? Értékes leszek önmagamban is, jelentek majd akármit a másik nélkül? Mennyire kíméli meg a testemet, a lelkemet és a szellememet az örök felelősség? Hogyan zajlanak majd a mindennapok? Bírni fogom, odaérek időben, tudok segíteni, életben maradunk? És van-e ezeknek a saját magamnak feltett kérdéseknek úgynevezett értelme?
A reggeli tejeskávé-filozófia mellett a cselekvésbe is fejest ugrom. Most egy jó ideig nem megyek középiskolai diákok közé (gyorsan lekopogtam fejben). Amennyire fizikai állapotom engedi, szortírozom az életem.
”
Nézegetem a papírokat, a lejárt számlákat, a beadandókat, a régi és újabb dolgozatokat, mappába fűzöm, kidobom, fiókba gyűröm, a kezembe akad egy ceruzarajz, ez még a gimiből származik, Poe A holló című verséhez rajzolta az egyik lány, ezt mindenképp megtartom, döntöm el, még ha el is határoztam, hogy a tárgykultúrával – kell a hely – minél könyörtelenebbül leszámolok.
Mit csinál egy oktató, ha ráköszönt a nyári szünet?
Villódznak az emlékképek egykor volt tanulókról, vannak köztük utálatosak: amikor kezdő tanár voltam, naiv huszonéves egy nehéz iskolában, az egyik gyerek csicskáztatta a folyosón a gyengébbet, fekvőtámaszokat csináltatott vele, s nekem nem volt erőm érdemben szembeszállni vele. Kínzó emlék, főleg mert később az áldozat azt mondta, arról álmodozik, hogy behoz egy gépfegyvert az iskolába, és mindenkit halomra lő. Ma már más ember vagyok, nem hagynám ennyire eluralkodni magamon a szorongást, napjaim folyását sem a sokszor pusztító és szorító és tehetetlen érzések uralják. De a múltat sem tudom végképp eltörölni, továbbra is kínoz, mint egy rémálom, melynek lidérces lényege nem magában az elmesélhető történetben rejlik.
Szép az, ami...
Vannak verőfényesebb emlékek is, apró ajándékok, félszeg ölelés, vicces szelfi, néhány kedves mondat, lány, aki sírógörcsöt kap, amikor megmondom, hogy elmegyek, sikeres érettségit követő köszönömök. Elérzékenyülök a nagy melegben, észbekapok, látom, hogy a jelen határhelyzet folyamatosan közhelyek kinyilatkoztatására ragadtat, és olyan lelkesültséggel osztom meg a banális gondolatokat, mintha azt hinném, az olvasót is nagy felismerésekre ébresztem rá. Giccses homlokmozi, boldog-szomorú nosztalgiapára. Naturális és álomszerű. Pedig csak arról van szó, hogy az egyik szakképzős tanítvány, akit átsegítettem az érettségin, bárgyú, bár aranyos videót küldött tegnap, ma estére a régi gimnáziumi osztályom hívott bankettezni, a kettő között pedig a szánalmas kis világomat rendezgetem, mint az öreg néni, aki kórházba készül, és nem tudja, kijön-e még valaha, vagy legközelebb már csak az unokák pillantanak rá az életét képező tárgyhalomra.
A kórház stimmel, elmúlás helyett azonban az ellenkezője történik majd. Becsukom a fiókot, és inkább a szekrényt nyitom ki, szép ruhát keresek az esti bankettre. Nagy munka azon dolgozni, hogy felülírjuk a rettegést, a tollászkodás azonban szorongáscsökkentő, és így mégiscsak kevésbé ciki ez az egész, pánik és elérzékenyülés között egyensúlyozó mizéria.