Középkorú nők, szegénység, elrontott plasztikák: Nyertes Zsuzsa elképesztőt alakít
Nyertes Zsuzsa főszereplésével nyert fődíjat a Friss Hús Rövidfilm Fesztiválon a Diamond Beauty című vizsgafilm, amely megindító módon beszél szegénységről, testképzavarról, a magányos középkorú nők kiszolgáltatottságáról. Korom Annával, a film rendezőjével beszélgettünk.
– Hogyan vezetett az út addig, hogy filmrendezővé válj?
– Nem volt igazán tudatos döntés. Egy barátommal együtt jelentkeztem a régi SZFE-re és Angliába is. Végül azért maradtam itthon, mert Janisch Attila, Szász János és Nagy Viktor Oszkár indítottak osztályt, és Attilával az első pillanattól megtaláltam a közös hangot. Tudtam, hogy az ő osztályában leszek a legjobb helyen, a régi SZFE-n pedig még olyan szintű volt a szakmai képzés, hogy úgy éreztem, többet kaphatok itthon, mint Angliában. Teljesen kezdő voltam, amikor felvettek, azt se tudtam, mik azok a plánok, de nagyon otthon éreztem magam a filmes közegben. Úgyhogy végül maradtam és később mesterre is jelentkeztem, amit végül a Freeszfe-n fejeztem be.
– Miként formálódott a Diamond Beauty ötlete, története?
– Nem tudom pontosan megmondani, valahogy organikusan duzzadt az ötlet. Egyszer kiskoromban láttam egy nőt a buszmegállóban: teljesen szét volt roncsolódva az arca, én pedig nagyon megijedtem tőle. Az egy fontos pillanat volt, ahogy gyerekként megütköztem azon, mennyire nagy jelentőséget tulajdonítunk az arcunknak, és mennyire nehéz együtt érezni valakivel, akinek elsőre nem tudjuk leolvasni az érzéseit. Utána csomó ideig lelkifurdalásom volt, és ez központi téma maradt az életemben: érdekel, hogyan éreznek azok, akikkel elsőre nehezebbnek tűnik együtt érezni. De ez csak egy volt a sok inspiráció közül, ott van még a közeg, a plasztikázás, a naivitás… mindegyik aspektushoz van személyes viszonyom. A sok kaotikus érzést és ötletet pedig Soós Andris, a film társírója, Bedécs Lola, a film operatőre, Tyekvicska Virág látványtervező és Sári Rozina jelmeztervező helyezte rendszerbe, és adta hozzá a saját élményeit és tehetségét. Velük együtt alkottuk meg Mária világát.
– Azt hiszem, erre nagyon sokan kíváncsiak: hogyan jutott eszedbe, hogy Nyertes Zsuzsa lesz a főszereplőd? Honnan tudtad, hogy ez a választás ennyire be fog jönni?
– Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ekkora figyelmet kap.
Középkorú nők, szegénység, elrontott plasztikák: Nyertes Zsuzsa elképesztőt alakít
Viszonylag gyakori, hogy vizsgafilmekbe nagymúltú színészeket választanak, ezért nem gondoltam, hogy lenne benne bármi extrém. Egyébként Fátyol Hermina és Agatics Anti csinálták a film castingját, Zsuzsa Hermina javaslatára merült fel. Amikor felhívtam, azt hitte, telefonbetyár vagyok. Aztán elküldtem neki a könyvet, bejött egy próbafelvételre, és onnantól igazából nem volt kérdés, Zsuzsa elképesztő profizmussal és tehetséggel változott Máriává már a legelső alkalommal. De simán meghátráltam volna a választástól, ha közben nem érzem, hogy emberként, színészként nagyon jól lehet vele együtt dolgozni. Szerintem páratlan tehetség, igényelte, hogy együtt formáljuk Máriát, a munkabírása, alázata, érzékenysége, élettapasztalata szintén tiszteletreméltó.
– Volt casting, próbafelvételek? Más színész is volt a tarsolyodban, ha esetleg mégsem úgy működik a dolog kamera előtt?
– Persze, nagyon sok amatőrt is megnéztünk, akik Zsuzsával ellentétben valóban éltek plasztikai beavatkozásokkal, a velük való beszélgetések beépültek a filmbe, sok új szempontot megvilágítottak. Van, aki be is került egy-egy kisebb szerepre. Viszont úgy éreztem, a főszerepet egy hivatásos színészre kell bíznom, mert rendezőként túl nagy falat volt, hogy minden mondata, gesztusa felett kontrollt gyakoroljak. Olyanra volt szükségem, akit csak instruálni kell, nem pedig a nulláról felépíteni.
– Honnan valók az amatőr szereplők?
– Hermináéktól, az utcáról, a baráti körünkből, Instagramról, bárokból, dragshow-król. Nonstop kerestük a film világába illő arcokat.
– És hogyan „működtetted” közösen az amatőr szereplőgárdát a professzionális főszereplővel?
– A legnagyobb nehézség az amatőr szereplőkkel inkább a forgatási idő rövidsége volt. Mint a legtöbb vizsgafilmnél, mi is állandóan rohantunk, csúsztunk. Ez egy profi színésznek kevésbé okoz konfliktust, de az amatőr szereplőket talán cserben hagytam ilyen szempontból. Teljesen természetes, hogy vannak élesben szövegproblémák, leblokkolások, bármennyit próbálunk előtte, ezekre számítanom kellett volna és jobban hangsúlyoznom, hogy több időt kapjanak a kibontakozásra.
”
Ez például nagy tanulsága volt a forgatásnak. Ettől függetlenül nagyon szeretek amatőrökkel forgatni, például Ramón (aki Mária legjobb barátját játssza) hivatása szerint ápoló, és annak a pubnak a vezetője, ahol a dragek állnak a filmben. Ő hozta magát, a saját életét és arra építettük a viszonyát Máriával. Ez azért izgalmas szerintem, mert ilyenkor összeszövődik a valóság és a fantázia egy karakterben.
– Korábbi filmedben egy transz nő volt a középpontban, és itt is hangsúlyosak a transz mellékszereplők. Kiemelten fontos számodra ez a téma? Miért?
– A másik filmünkben (Mónika nem akar a Földön járni) azért volt transz a főszereplő, mert az ő problémája magába foglalt egy olyan konfliktust, amiről akkor filmet szerettem volna csinálni: a valóság és a fantázia konfliktusát, a realitás kiábrándító korlátait és az ezek levetkőzése körüli kérdéseket, illetve az ezzel járó áldozatot. Ebben a filmben dragek vannak, egyrészt azért, mert valós közeg inspirált minket, Leslie-nek (aki Ramónt játssza) pedig valóban ez a szenvedélye. Másrészt azért, mert úgy gondoljuk, olyasvalaki empatikusabban tud viszonyulni Máriához, akinek az átváltozás művészetével szorosabb a kapcsolata. A felszínes témák ellenére Ramón Mária maszkja mögé lát, ezért lett ő a filmben a legjobb barátja.
– A testképzavar napjaink egyik komoly pszichés és társadalmi tünete. Testközelből ismered a jelenséget, vagy miért keltette fel az érdeklődésedet?
– Volt élsportolóként szoros viszonyom volt a testemhez, szóval átérzem Mária problémájának több aspektusát is. Egyrészt ismerős annak az eufóriája, hogy a test egy anyag, amit szabadon alakíthatsz, másrészt az is, hogy ha egy tökéletlenséget kijavítasz, máris jön a következő. A BDD, magyarul testdiszformiás zavar vagy diszmorfofóbia nagyon gyakori jelenség a plasztikai műtétekre vállalkozók között. Elvileg vannak módszerek, hogyan szűrhetik ezt a klinikákon, de én úgy látom, hogy a legtöbb érintett nem kap segítséget, maximum nem vállalja el az orvos. Ha tehetősebb az illető, külföldre megy, ha pedig nem, akkor maradnak az alternatív, akár illegális megoldások, amik gyakran tragikusan végződnek. Ezek ebben a közegben nem extrém sztorik, Dunát lehet rekeszteni a félresikerült szépészeti beavatkozásokról szóló történetekkel.
– A film ugyanakkor a középkorú nők magányáról, önbizalomhiányáról is mesél. Sok a magányos, szomorú, bizonytalan nő? Erről mi a tapasztalatod?
– Egyrészt a középkorú nők egy része szerintem köszöni, nagyon jól van.
Anyukám például most csinálja a negyedik diplomáját, sportol, ragyog, utazgatnak apukámmal, remekül érzik magukat. Másrészt viszont látom a másik oldalt is: sokan szenvednek attól, hogy nem feleltek meg a társadalmi elvárásoknak, nem szültek gyereket, nincs családjuk, úgy érzik, valami nem sikerült nekik.
Érdemes ez ügyben önkiritkát gyakorolnunk nekünk is, hiszen a társadalom mi vagyunk, nem egy rajtunk kívül álló gonosz hatalom. Elejtett megjegyzéseink, csúnya pillantásaink, tapintatlan kommentjeink tartják életben azokat a meghaladott életmódbeli kliséket, amik miatt sokan szenvednek.
– Tudsz példát mondani?
– Az egyik interjúalanyunk úgy fogalmazott, hogy „én lekéstem a vonatom”. Ez nagyon szívszorító, és szerintem felelősségünk a problémával foglalkozni, mert valóban alulreprezentáltak a középkorú és a gyermektelen nők is. Jobb lenne, ha úgy tudnánk gondolkodni, hogy akik nem vállaltak gyereket, azok másik vonatra szálltak fel, nem pedig lekésték az egyetlent. Vannak olyan Facebook-csoportok is, ahol nők névtelenül írhatják le, hogy megbánták az anyaságot. Ijesztően sok az olyan sztori, amiben az szerepel, hogy csak szültek, mert azt gondolták, ez a normális, és nem gondoltak bele, mit vállalnak. Ehhez képest tényleg azokat „sajnáljuk”, akik függetlenül, önállóan élik az életüket?
Más példa: reklámfilmeket is rendezek, és sokat keresek mood-képeket más reklámokból. Észrevettem, hogy a legnehezebb középkorú nőre referenciát keresni: van a „fiatal, szexi, szép”-sztereotípia, utána pedig jön az „idős, ősz, ráncos, de mégis ápolt”-kategória. Abszurd az egész, nem is csoda, hogy sokan akár mesterségesen is a fiatal és szép kategóriában akarják tartani magukat. Kedvenc kommentemet egy plasztikai műtétes videó alatt olvastam: „elhitették velünk, hogy a szépség minden, most pedig betegnek hívnak minket, mert elhittük.”
– Nagyon hatásos az atmoszféra, a lakásbelső, a tárgyak, az enteriőrök, a ruhák, az operatőri munka. Hogyan alakítottátok ki a film vizuális világát?
– Bedécs Lolával, a film operatőrével nagyon szeretjük Martin Parr fotóst, és az ő fényképezéséhez hasonló vizuális világot szerettünk volna létrehozni. Kostil Danila segített abban, hogyan ültessük ezt át filmbe, Tyekvicska Virág látványtervező pedig éjjel-nappal dolgozott azon, hogy mindenhonnan visszaköszönjön Mária világa. Sári Rozina volt a film jelmeztervezője, és imádtunk a ruhákon gondolkodni, mert komoly jelentőségük van. A legtöbb dolgot a valóság inspirálta, az utcán sétálva még ma is megakad a szemem, ha valami „Máriásat” látok.
– Mennyire ismered korábbról ezt a kiszolgáltatott réteget, ezt a szegénységben élő panelvilágot, ami a történet hátterét adja?
– A gyerekkori barátnőm azt mondta, a nagymamám jutott eszébe a filmről. Pedig a mama nem plasztikázott soha, de a közeg és Mária gyermeki naivitása tényleg emlékeztet rá.
Ők a nagypapámmal a nyolcadik kerületben éltek, a nagymamám pedikűrös volt, a nagypapám fodrász, központi figurája a kerületnek és a helyi kocsmáknak. Anyukám is ott született, majd én is, és gyerekkoromtól kezdve hallottam a sztorikat, szóval teljesen misztifikáltam a közeget. Felnőtt koromban visszaköltöztem egy időre, sokat szomszédoltam, ismerkedtem, szerettem ott lakni.
Ma már persze egészen mást jelent a nyolcadik kerület, de bőven megtalálható az a réteg, amiben a filmünk is játszódik: a shady szépségkultúra, ahol szájról szájra terjed, hogy kinél, milyen vényre kapható krémet lehet most szerezni, ki szedi le a piaci ár negyedéért a visszereket, hol lehet kapni a legjobb fogyasztószert, kinek, milyen műtéte sikerült félre…
– Mit gondolsz, mi lehet Mária további sorsa? Továbbfűzöd egyáltalán a sorsát magadban, akár óhatatlanul?
– A kisfilm tulajdonképpen előtanulmánya volt a Máriáról szóló nagyjátékfilm-tervünknek, úgyhogy továbbfűztük a sorsát. Egyelőre még nincs meg a végleges könyv, szóval addig nem fedném fel a végét.
– A forgatás során mi volt a legnagyobb kihívás, amivel szembetaláltad magad?
– A film producere Szijártó Panni, a gyártásvezetője pedig Szécsi Tomi volt. Ők és a körülöttük álló csapat mindent megtett, hogy a lehető legjobb körülményeink legyenek, de azért egy vizsgafilm esetében mindig versenyt futunk az idővel, mert általában sosincs pénz elegendő forgatási napra. Az első nap végén sírtam is kicsit, mert azt éreztem, sokkal többet ki tudtam volna hozni a jelenetből, ha többször vehetjük fel. De ez ilyen, megvannak a korlátai, én pedig az egész stábra nagyon büszke vagyok, mert a gyártási és a kreatív csapat a maximumnál is többet tette bele.
– Mik a további tervek? Hol nézheti majd meg a közönség a Diamond Beauty-t?
– A Friss Hús oldalán követhetőek a közelgő vetítések, több városban és szabadtéren is meg lehet majd tekinteni a többi nyertes filmmel együtt. Egyelőre csak ebben a formában látható, mert még folyik a fesztiváloztatás. Aztán meglátjuk, mi lesz a sorsa. Most már a nagyjátékfilmre koncentrálunk, írjuk a forgatókönyvet, nemsokára Görögországba utazunk egy ösztöndíjjal, hogy ott fejlesszük tovább. Emellett pedig szeretnénk összegyűjteni itthonról valamennyi pénzt, hogy beszállhassanak a külföldi koproducerek és előkészíthessük végre.
– Nagy bulival ünnepeltétek meg a Friss Hús-győzelmet?
– Én siettem kutyasuliba, de a többiek koccintottak és megbeszéltük, hogy majd ünneplünk még egyet közösen.