Stuttgarti csata: Oscar-díjas magyar előadás 100 percben

Minden benne volt a vasárnap esti magyar-skót Európa-bajnoki csoportzáróban, ami futballpályán elképzelhető, és az is, ami nem. Varga Barnabás horrorsérülésénél sokakban Christian Eriksen haláltusája sejlett fel a lelátón, és mire valamelyest megnyugtató hírek érkeztek a válogatott középcsatáráról, jött a csoda: Csoboth Kevin 100. perces győztes gólja. Bár sokáig kétségek között hagyta, végül megsimogatta szurkolói lelkét Marco Rossi csapata. Olyan pillanatokat éltek át a magyar drukkerek, amire évtizedek múlva is garantáltan emlékeznek majd. Meccsnapi riport Stuttgartból.

„Eljött a meccs napja, mi újra itt vagyunk...” 

Valóban elérkezett az ítélet napja Stuttgartban, ilyenkor pedig már a reggeli kávé mellé is menetrendszerűen robbant egy-egy szurkolói rigmus a magyar megszállás alatt lévő apartmanokban, hotelekben. Hiába 630 ezer lakosú gazdasági-ipari központ, a számtalan park, zöldterület élhetővé teszi, így nem csoda, hogy a Mercedes és a Porsche sváb bölcsőjében benzingőz helyett madárcsicsergésre ébredtünk vasárnap.

De van egy pragmatikus válaszunk arra, hogy melyik számunkra a legfontosabb zöldterület a Neckar folyó völgyében: az, amelyiket egy 54 ezer férőhelyes stadion falai veszik körbe.

A verőfényes napsütés a vonulás miatt is biztató volt, mert lássuk be, szakadó esőben nem az igazi menetelni, márpedig a többség ezúttal is a Mittlerer Schlossgartentől közelítette meg a Stuttgart Arenát.

Ötletes transzparensekből nem volt hiány: az egyik azt hirdette, hogy a pálinka erősebb, mint a whisky, a másik azt, hogy a Balaton jobb, mint a Loch Ness, de akadt olyan kreatív honfitársunk is, aki arra hívta fel a figyelmet, a magyar dudák jobbak, mint a skótok, a szoknya pedig bizony nőknek való. A sort a végtelenségig folytathatnánk, akár a haggis és a hurka, William Wallace és Hunyadi János, Sean Connery és Sinkovits Imre vonatkozásában, de azt is megkérdezhetnénk, az övéik „szívlelik” jobban Angliát vagy a mieink Romániát, a szurkolói rigmusok alapján nehéz a különbségtétel.

„Nem adjuk fel soha, mi szívből szurkolunk!”

Bár szeretünk végletekben gondolkodni, úgy mint mindig és soha, győzelem vagy halál, de volt egy pontja a vasárnap estének, ami azonnal ráébresztett mindannyiunkat arra, bármilyen csodálatos, ez mégis csak egy játék, a siker vágya pedig nem mérhető egy lapon a kockán forgó emberélettel. Nagy volt az ijedtség, az sok jót nem ígért, ahogyan Varga Barnabás elterült a földön, rögtön Christian Eriksen kálváriáját idézte fel bennünk. Stuttgartban ugyanúgy nem tudtuk hosszú percekig, hogy mi történt, mekkora a baj, mint három éve Koppenhágában. Emlékezhetünk, a dán középpályást újra kellett éleszteni a pályán, szerencsére a magyar támadónak utóbb kiderült, hogy „csak” az arccsontja tört el, illetve agyrázkódást szenvedett. De ne szaladjunk ennyire előre!

Pontosan tudtuk, hogy ha Marco Rossi csapata két vállra fekteti a skót szoknyás legényeket, az még nem jelent automatikus továbbjutást, hiszen a többi csoporttól is függ, lehetünk-e a hatból négy csoportharmadik egyike. Szenvedélyünk a számolgatás, de ahhoz, hogy ennek bármilyen alapja legyen, mindenekelőtt győzni kellett a csoportzárón. Egészen más hangulatban fejeztük be ezt a szakaszt 2016. június 22-én, Lyonban, illetve napra pontosan három éve, 2021. június 23-án, Münchenben: a Portugália elleni 3–3 nemhogy továbbjutást, csoportgyőzelmet ért Franciaországban, az Allianz Arenában viszont olyan szürreális jeleneteknek lehettünk a tanúi, hogy a kétszer is hátrányból felálló Nationalelf 2–2-nél húzza az időt a magyarok ellen.

Hatalmasat küzdöttünk akkor és ott, ezúttal viszont a döntetlen nem szerepelt az elképzelt forgatókönyveink között. Ráadásul még az 1–3 és a 0–2 terhével együtt is emlékeztünk Szoboszlai Dominik tavaly novemberi szavaira:

Ez még csak a kezdet, jövő nyáron csinálunk valami olyat, ami felejthetetlen lesz.

Ha a német meccs előtti vonulás atmoszférája 10/10-es volt, akkor a mostani 10-es skálán 100, de inkább 1000, elementáris erőt sugárzott a Carpathian Brigade által vezetett fekete sereg. Az ultrák között volt, aki azt mondta, odaadná a kocsiját a győzelemért és a továbbjutásért, más azzal kontrázott, hogy a házát is, hiszen ha bejutunk az egyenes kieséses szakaszba, egyhamar nem kell hazamenni Németországból. Egy bölcsebb társuk úgy fogalmazott, „kétféle ember van, a kalapács és a szög”, a szereposztás pedig nem kérdés. A stadion bejáratánál belebotlottunk Szoboszlai Zsoltba, a csapatkapitány édesapjába, kalapácsot nem láttunk a kezében, azt viszont le sem tagadhatta volna, mekkora feszültség van benne.

Sir Alex Ferguson kevésbé tűnt aggodalmasnak az UEFA VIP Clubban, igaz, a skót edzőlegenda 1986 és 2013 között jobbára azt is az „ezerarcú Steven Seagal” módjára rágózta végig, hogy irányításával a Manchester United bepakol a vitrinbe két Bajnokok Ligája-trófea mellett 13 Premier League-serleget és öt FA-kupát, hogy csak a fontosabb címeket említsük. Nyugodtan vacsorázott aberdeeni asztaltársaságával, de aki a borjúsültek felett odamerészkedett hozzá egy közös fotóra, azzal készséges volt. Nem úgy a skót válogatott, amely kezdeményezően lépett fel, masszívan gyömöszölte a labdákat a támadó harmadba, és bár az első félidőben egyszer sem jelentett veszélyt Gulácsi Péter kapujára, beszédes adat, hogy 65 százalékban mégiscsak az ellenfélnél volt a labda.

„Küzdünk a címerért, mert miénk ez a föld...”

Nem csoda, hogy nyugtalanul frissített a szünetben Orbán Viktor miniszterelnök és Csányi Sándor MLSZ-elnök is a VIP-ben, mielőtt visszaültek volna a lelátóra, abban maradtak, hogy „ez még izgalmas lesz”. Az lett. A maratoni hosszabbításos mérkőzések korában sem mindennapi a 100 perces csata, bár ne nyújtotta volna ilyen hosszúra a találkozót a Varga Barnabásért való aggódással teli kényszerszünet.

De a csapat jól jött ki ebből a borzasztó helyzetből is: alighanem mindenkit traumatizált az eset, mégis szárnyakat kaptak a futballistáink. Vargáért játszottak, így a helyére beálló, a mémgyárak céltáblájává váló Ádám Martin vagy a Bolla Bendegúzt váltó, jobbára epizódszereplő Csoboth Kevin is. De a nemzeti csapat alapemberei legalább annyira kellettek ahhoz, hogy a csikorgó gépezet meginduljon: Sallai Roland sebességet váltott, de a sérülten is daráló Szoboszlai Dominik sem lazsált, pedig játszott ennél már sokkal jobban a Liverpool 8-asa.

„Három szín, mi éltet, a piros fehér zöld!”

Végül 14 kapura lövés – szemben az öttel – csak elég lett a gólhoz, Csoboth a kapufája után bevágta Sallai remek beadását. Így mielőtt elkezdtünk volna keseregni, hogy „balsors, akit régen tép”, a 100. percre megérkezett a „víg esztendő”. Ahogy Szoboszlai Dominik Varga 19-es számú mezében körbesétált a pályán, abban pedig benne volt minden.

A skót szoknyások hazamentek, a magyarok maradtak. Egyelőre a stadionban, de jó eséllyel az Európa-bajnokságon is.

A szurkolás sohasem a garantált sikerélményről szólt, sokkal inkább a hitről, a reményről és a soha el nem múló rajongásról. Vasárnap este Stuttgartban ez a győzelem nem az ölünkbe hullott, ezért keményen megdolgoztunk a pályán és a lelátón egyaránt. Mindenkiből mást hozott ki a katarzis: volt, aki önkívületben ordított, más a könnyeivel küszködött. Akkor van vége, amikor vége van, Magyarország vasárnap este állva maradt.

(Borírókép: Szoboszlai Dominik 2024. június 23-án. Fotó: Gokhan Balci / Anadolu / Getty Images)