Katarzis Stuttgartban

Katarzis Stuttgartban

• Magyarok ezrei alatt hullámzott a híd a Mercedes Arenához vezető úton.
• Rendőrökkel pacsizó ultrák, végtelen mennyiségben spriccelő sör, riaria skótduda-kísérettel – fesztiválhangulatban indult a magyar–skót meccs.
• Ünnepből kis híján tragédia, karneválból majdnem háború lett.
• És mégis ünnep: „No Csoboth, No Party.”
• Egy térden járva irányító csapatkapitány és minden idők legtökéletesebb megtorpanása.
• Mámorriport a skót megszálllás alatt álló Stuttgartból.

68 perc után már nagyon érett magyar gól, sikerült végre felállnunk a skótokkal szemben, és körbeadogatnunk őket, irányítottunk, amikor az egész napos futballünnepből egyik pillanatról a másikra hirtelen rémálom lett.

Megint pocsékul kezdtünk. Az első félidő első huszonöt percében alig birtokoltuk a labdát, nem tudtunk veszélyes támadásokat építeni. Styles nem vált be. Nem volt összhang középpálya és támadósor között. Varga Barnabás, aki vezéregyénisége lett ennek a csapatnak, és sokat lépett vissza labdáért, egy alkalommal látványosan pörölt is a középpályással, mert nem presszingelt időben. Az ellenfél sem volt veszélyes, de a párharcokat elveszítettük. Kerkez indiszponáltnak tűnt, többször megverték a jobb oldalon próbálkozó skótok, főleg McGinn. Szoboszlain első pillanattól látszott, hogy nem teljesen egészséges: sprintelni egyáltalán nem tudott, kerülte a belemenéseket is.

De lassan kezdtünk magunkhoz térni. 30 perc után többet volt nálunk a labda, a bal oldalon volt egy-két veszélyes elfutásunk. Sallaiban és Vargában volt veszély, kiharcoltunk több pontrúgást. Szoboszlai hármat is lőhetett, a másodikból Orbán a kapufára fejelt. Lassan, de egyértelműen vette át a magyar csapat a kezdeményezést. A második félidőben, miután Stylest Nagy váltotta, egyre többször adogattuk körbe a skót védelmet. Volt egy Sallai-helyzet, majd egy fölé szálló Dárdai-fejes. Fokozatosan kerekedtünk felül.

A tévé előtt állítólag ebből keveset lehetett érzékelni, de ahogy egész nap a városban, úgy a Mercedes Arénában is ünnepi volt a hangulat. A Stuttgartot tízezrével ellepő skótok már előző este karnevált csináltak a belvárosban. Rekeszszámra hordták a hátukon a sört a Schlossparkba, pedig a többségnek jegye sem volt másnapra, „csak” ünnepelni jöttek egymást és a csapatot, éltetni az aranylábú John McGinnt, fújni a skót dudát, verni a dobokat, vinni a jó hírüket, meginni 8-10 liter sört, megunni és hazamenni. Bőven akadt, akinek soha nem ért véget a stuttgarti éjjel.

A legendás Tartan Army annál is barátságosabbnak bizonyult, mint egyébként is tartják róluk: egy tarajos sisakban feszítő Aberdeen-fan nyitva osztogatta a Heinekent magyaroknak, skótoknak egyaránt, mezszíntől függetlenül. Minden lépcsőfordulót bevettek a McFadden- és Ferguson-mezbe burkolózott szoknyások. Spontán rigmusok és koncertek csaptak fel a Martkplatz környékén és kb. mindenhol.

Hiába volt mindkét csapatnak esélye továbbjutni, hiába volt kötelező a győzelem, önfeledtség volt a stuttgarti levegőben, nem feszültség. És persze viszkigőz.

„Pálinka better than scotch, magyar duda better than skót”

– nagyjából ezen a szinten mozgott a nemzetek közti beefelgetés. Vasárnap délutánra olyan derűsre itták magukat a legkeményebb legények is, hogy a stadionba menet az ölelkező-szelfizgető skótok és magyarok látványa megszokottá vált. No Scotland, No Party – óbégatták a Carpathian-pólós keménylegények, dudaszó kísérte a magyar rigmusokat.

A magyar gyülekező helyszínén, a Mittlerer Schlossgartenben is vegyülgettek a szurkolók, békésen lapogatták a néhány odatévedt skótot a diszkóslágerekkel melegítő magyarok, felebaráti hangulatban. Mélyre azért nem merészkedtek: Náksi Attal DJ-szettje nem szippantotta be őket sem. Mire kiért a tízezres magyar tábor a Cannstatter alagút mélyéről, a piros-fehér-zöld pirotechnikától extatikus állapotba kerültek a menetbe utolsóként becsatlakozó piros mezesek is.

Amikor egy skótokkal megpakolt metrószerelvény belassított a König-Karls hídon, és rányíltak az ajtói az épp vonuló sok ezres magyar szurkolói oszlopra, pár doboz sör ugyan elcsattant a szerelvényen, de ez volt minden tényleges agresszió, amivel nap közben találkoztunk.

Kiállt egy Braveheart-jelmezes skót óriás a peronra, kidüllesztette a mellkasát, hogy ide lőjjetek, és még neki is be kellett érnie egy öblös, mélyről érkező riariázássaél.

Zúgott a szervusztok-szervusztok a tűzoltóknak és az ablakon kiintegető óvodásforma kissrácoknak egyaránt. Még az oszlopot biztosító készenlétisek is kaptak néhány pacsit, aztán a kinemugrálásba szabályosan beleremegett a híd.

Spontán dzsembori vette kezdetét később a stadion sarkában, skót dudáról szólt az érik a szőlő, az utolsó kanyarban jó ismerősként kívántak egymásnak jó szerencsét skótok és magyarok.

Hasonlóan víg hangulat uralkodott a stadionon belül is, egészen addig a bizonyos 68. percig, amikor Szoboszlai szabadrúgásból beemelte a labdát a tizenhatosra, Varga pedig ütközött a kapujából kifutó Gunn kapussal, és a földön maradt.

Az önfeledtséget felváltotta az ijedelem, a tehetetlenség és düh.

Irtóztató harag zúdult a magyar szektorból az egészségügyi személyzetre, amiért nem cselekedett elég gyorsan. Indulat tört fel a játékosokból is. Olyan elemi volt ez a felháborodás, mintha nem is csak a személyzet felé irányult volna: kiszakadt a nyomásból is adódó őrületes feszültség. Szoboszlai és Botka ráncigálták el a hordágyat a lepellel eltakart Vargához. Az ünnep, úgy tűnt, rémálomba fordulhat át. Zúgott az UEFA Maffia.

Épp azelőtt vettük át teljesen a meccs irányítását, hogy ez a dermesztő jelenet lezajlott. Pont kezdtük irányítani a meccset. Egy ilyen váratlan lélektani helyzet, amikor a pályán lévők még nem sejtik, mi történt a társukkal, könnyen megrogyaszt egy csapatot. A magyarok, Szoboszlaival az élen, felszívták magukat. Aztán az ellenfél is.

Karneválból háború támadt.

A 79. percben McTominay passzolt fel, Orbán földre vitte Armstrongot, de az argentin bíró elengedte a dolgot. A sajtótribünről büntetőnek tűnt, a visszajátszás alapján kevésbé. Ettől aztán a skót szurkolók durrantak be. Olyan hangorkán támadt, hogy az alattunk ülő német tévések onnantól inkább mutogatva kommunikáltak egymással. Mindkét félnek kellett a gól. Szakadatlan rohanás vette kezdetét az utolsó húsz percben.

Akárcsak Svájc ellen, Marco Rossi most is jól váltott. Behozta Nagy Zsoltot a leharcolt Kerkez helyére, felküldte Szoboszlait, Csoboth Kevin váltotta Bollát. Szoboszlai szó szerint járni alig bírt már: igyekezett mindent helyből megoldani, labdákra egyáltalán nem rajtolt, védekezni semmi ereje nem maradt, volt olyan cselsorozata, ahol mintha csak a lendület fújta volna be a tizenhatosra. Vezérként irányított mégis: mutatta a figurákat, tüzelte a közönséget. Jöttek is a helyzetek. Schäfer és Szoboszlai is jobbról lőhetett, Gunn védett, Nagy Zsolt fejelt mellé.

Csoboth kockázatos húzás volt: nem volt jó éve, nincs nemzetközi rutinja, szemben például az amerikai ligában vitézkedő, szintén a padon ülő Gazdag Dániellel. De Rossi, ahogy a németek ellen, bízott benne.

Csoboth rögtön egy nagyon rossz ütemű passzal nyitott, a már a térdein járó Szoboszlai szabályosan csapkodta a földet. Sallai passzával aztán egy az egybe léphetett ki, nagy igyekezetében alá került a labda, éles szögből kapufát lőtt. Az volt a meccslabda, nagyon úgy tűnt.

Elfogytunk, jöttek a skótok. A végig megbízható Botka a jobb szélen bemutatta a meccs legszebb szerelését, Gulácsi védett nagyot. Elkönyveltük. Jött az utolsó skót szöglet a 100. percben, mindenkit fel is küldtek: egy felfejelt labdát Orbán tisztázott, Szoboszlai indította a Csobothot, aki kibrusztolta magának a labdát, tökéletes ívben indította a cipő hegyével les előtt megtorpanó Sallait, visszakapta a labdát a hosszú oldalon, jobbal a kapu jobb sarkába lőtt.

Az a megtorpanás, amivel Sallai megtartotta a testét a lesre lendülés előtt, a legtökéletesebb megtorpanás volt, amit magyar játékostól valaha láttam:

Mámoros állapotba kerültünk a sajtótribünön, percekbe telt, mire újra munkához tudtunk látni a megszürkült skót tévések gyűrűjében; körülöttünk hüledező magyarok omlottak egymás nyakába minden szektorban, még a díszpáholyban alsóbb soraiban is, ahol Orbán Viktor és a fél kormány is helyet foglalt, halmokban vetődtek egymás nyakába a magyarok. Az ünneplés percei végén sziklakemény szerkesztőnk, Haszán Zoltán a fejét fogva, dülledt tekintettel, megrendülten meredt maga elé, miközben próbálta befejezni a mérkőzés összefoglalóját.

Szerencsés, mégis megérdemelt győzelem volt. A második félidőben egyértelműen felülkerekedett ellenfelén a magyar válogatott, veszélyesebben játszott, és meg tudott birkózni a váratlan sokkhelyzet hatásaival is. Rossi kerete pedig még mindig elmarad a nemzetközi középmezőnytől, majdnem minden sérülést megérez a csapat minősége, mégis képes újra és újra felvenni a versenyt akár erősebb európai válogatottakkal. Ehhez kellett az is, hogy Szoboszlai mellé mára Schäfer és Sallai is igazi vezéregyéniséggé váljanak.

A lefújás után az újpesti kedvenc Csoboth a ferencvárosi csapattárs Varga Barnabás mezét maga elé tartva ünnepelt a szurkolók előtt.

Az aréna minden szegletébe szétszóródó magyar tábor még legalább 45 percig a helyén maradt. Nagy tiszteletkört ment a csapat. Szoboszlai tömlővel a lábán, többségük láthatóan végleg elkészülve erejével. A szurkolók Marco Rossit és Varga Barnabást éltették. Aztán, miközben vonultak le a Mercedes Aréna karéjain, már be is rakták az új slágert: No Csoboth, No Party.

Éjfél után a városba tartó metrók lépésben tudtak csak haladni, úgy hullámoztak a magyarokat éltető szólamoktól. Feczesin Róbert egykori újpesti csatárt a róla ismert Feczegóóól szólamokkal fogadták a szerelvényen, hogy aztán visszatérjenek a bevett slágerekhez. Újra ugyanaz a karneváli hangulat, ami egész nap. Orrukat lógató skótok pacsiztak a győztesekkel, de az út végére ők is magukra találtak. A pályaudvar aluljárójában a skót seregtől ismét felcsendült az egész napot beterítő „No Scotland, No Party”. Önfeledt magyarok énekeltek velük a győzelmi mámorban.