Öt lehetséges forgatóköny Oroszország jövőjéről

Öt lehetséges forgatóköny Oroszország jövőjéről

Előbb vagy utóbb, de a Putyin-rezsim véget fog érni. Nem lehet megmondani, hogy ebben az esetben mi fog történni Oroszországgal. Azonban van néhány valószínű forgatókönyv. Jöhet a káosz, vagy a demokratikus útra is ráléphet az ország. A lehetséges kimeneteleket vettük most sorra.

Vlagyimir Putyin tavaly október 7-én töltötte be 71. életévét, azon a napon, amikor a Hamász megtámadta Izraelt. Az orosz elnök születésnapi ajándékként ünnepelte az ámokfutást, amely elterelte a figyelmet az ukrajnai agresszióról. Talán hálája jeléül hívta meg október végén a Hamász magas rangú képviselőit Moszkvába, ezzel is hangsúlyozva az érdekeik közeledését. Néhány héttel később az orosz elnök bejelentette, hogy indulni kíván a 2024 márciusában esedékes választáson, később pedig megtartotta éves sajtótájékoztatóját.

Fegyveres erőink szinte az egész frontvonal mentén – fogalmazzunk szerényen – javítják a helyzetüket

– dicsekedett élő adásban Putyin.

Putyin új cárnak állítja be magát. De egy igazi cárnak nem kellene aggódnia az utódlási válság miatt – és amiatt, hogy ez mit jelenthet a hatalom jelenlegi birtoklásának. Putyinnak igen; részben ezért kell látszatválasztásokat tartania. Jelenleg 2030-ig van bebetonozva hivatalába, amikor is 78 éves lesz. A férfiak várható élettartama Oroszországban még a 67 évet sem éri el,  aki megéli a 60 éves korát, az körülbelül 80 éves élettartamra számíthat. Azonban egyszer még Sztálin is meghalt.

„Putyin pedig nem Sztálin. A grúz despota szuperhatalmat épített, miközben tízmilliókat küldött a halálba. Putyin ezzel szemben zsiványhatalmat épített. Az összevetés mégis tanulságos. Sztálin rendszere nem élte túl a diktátort. A Szovjetunió összeomlásával kezdődő, de jóval 1991 után is tartó hanyatlás közepette Putyin új autokráciát szilárdított meg” – írja a Foreign Affairs hasábjain Stephen Kotkin, a Stanford Egyetem Hoover Intézetének főmunkatársa. 

A törékenység és az útfüggőség (vagyis azon jelenség, hogy a pozitív visszacsatolású rendszerekben az alapvetően véletlenszerű események nem véletlenszerű fejlődést hoznak létre, hanem egyre meghatározottabb kerékvágásban haladnak) ilyen fúziója számos olyan tényezőből ered, amelyeket nem könnyű újrateremteni: földrajz, nemzeti-birodalmi identitás, mélyen gyökerező stratégiai kultúra. (A XIX. századi orosz szatirikus, Mihail Szaltykov-Scsedrin megjegyezte országáról, hogy minden évtizedben drasztikusan megváltozik, de 200 év alatt semmi sem változik.)

Bármikor és bárhogyan is távozik Putyin, autokráciája és tágabb értelemben Oroszország komoly kihívásokkal néz szembe.

Egy: Oroszország, mint Franciaország

Franciaországnak mélyen gyökerező bürokratikus és monarchikus hagyományai vannak – és egyúttal gazdag forradalmi hagyományai is. A forradalmárok eltörölték a monarchiát, hogy az aztán visszatérjen király és császár formájában, majd ismét eltűnjön, ahogy a köztársaságok jöttek és mentek. Franciaország hatalmas gyarmati birodalmat épített és veszített el. Franciaország uralkodói, akik közül Napóleon volt a legnagyobb, évszázadokon át fenyegették az ország szomszédjait.

Oroszországnak is van egy állami és monarchikus hagyománya, amely bármely jövőbeli politikai rendszer jellegétől függetlenül fennmarad, és egy gazdag forradalmi hagyománya, amely tovább élhet az intézményekben és az emlékezetben, mint inspiráló és figyelmeztető minta.

Csábító lehet az a gondolat, hogy Oroszországnak szüksége van egy saját de Gaulle-ra, hogy megszilárdítson egy felülről bevezetett liberális rendet – még akkor is, ha Oroszország közvetlen horizontján nem látszik ilyen deus ex machina. Azonban csak a hagiográfusok hisznek abban, hogy egy ember teremtette meg a mai Franciaországot. Instabil pillanatai ellenére Franciaország generációkon át alakította ki a demokratikus, köztársasági nemzet pártatlan, professzionális intézményeit – az igazságszolgáltatást, a közszolgálatot és a szabad és nyitott közszférát –, amelyek elengedhetetlenek egy demokratikus nemzethez. Oroszországgal elsősorban nem az volt a probléma, hogy  Jelcin nem volt de Gaulle.

A probléma az volt, hogy az ország 1991-ben sokkal távolabb volt a stabil, nyugati típusú alkotmányos rendtől, mint Franciaország három évtizeddel korábban.

Kettő: Oroszország visszafordul

Oroszországban egyesek talán örülnének, ha Franciaországhoz hasonló országgá alakulna át, mások viszont irtózatosnak tartanák ezt a végkifejletet. Az, amit a világ ma putyinizmusnak nevez, először az 1970-es évek orosz nyelvű folyóirataiban bukkant fel: mint egy tekintélyelvű, misztikus nacionalizmus, amely a Nyugat-ellenességen alapul, névlegesen hagyományos értékeket képvisel, és inkoherens módon kölcsönöz a szlavofilizmusból, az eurázsianizmusból és a keleti ortodoxiából. Elképzelhető egy olyan tekintélyelvű nacionalista vezető, aki magáévá teszi ezeket a nézeteket, és Putyinhoz hasonlóan rendíthetetlenül hisz abban, hogy az Egyesült Államok Oroszország elpusztítására tör, ugyanakkor mélységesen nyugtalanítja Oroszország hosszú távú, homályos jövője – és hajlandó ezért Putyint hibáztatni.

Vagyis valaki, aki Putyin bázisához szól, de azt állítja, hogy az Ukrajna elleni háború kárt okoz Oroszországnak.

Ehhez vezethetne Putyin távozásának kikényszerítése vagy természetes halála. Anélkül is rákényszeríthetnék, amennyiben a helyén maradna, azonban jelentős fenyegetés érné hatalmát. Bárhogy is történne, főleg taktikai változásokról lenne szó, amelyeket az a felismerés ösztönözne, hogy Oroszországnak nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy a végtelenségig szembeszálljon a Nyugattal – túlságosan magas árat fizet azért, hogy ezzel próbálkozik, és azt kockáztatja, hogy tartósan elveszíti létfontosságú európai kapcsolatait, cserébe pedig megalázó függőségbe kerül Kínától.

Három: Oroszország, mint vazallus

A dacosan Putyin-párti orosz elit azzal dicsekszik, hogy olyan rendszert dolgozott ki, amely jobb, mint a Nyugaté. A szoros kínai–orosz együttműködés sok elemzőt meglepett, akik tisztában vannak Peking és Moszkva múltbeli kényes kapcsolataival, beleértve a hírhedt kínai–szovjet szakítást az 1960-as években, amely egy rövid határ menti háborúban csúcsosodott ki. Bár azt a konfliktust hivatalosan egy határrendezéssel lezárták, Oroszország továbbra is az egyetlen ország, amely a kínaiak által tisztességtelen szerződéseknek tartott módon elkobzott területeket ellenőrzi. Ez nem akadályozta meg Kínát és Oroszországot a kapcsolataik erősítésében – többek között nagyszabású közös hadgyakorlatok révén.

A két ország teljes mértékben egyetért abban, hogy a NATO terjeszkedése és az ukrajnai nyugati beavatkozás veszélyes, és az Oroszországnak nyújtott kínai támogatás továbbra is kulcsfontosságú.

A kapcsolat egyre növekvő kiegyensúlyozatlansága arra késztette az elemzőket, hogy Oroszországot Kína vazallusaként emlegessék. Azonban azt csak Kína döntheti el, hogy egy ország a vazallusává válik-e. Ebben az esetben Peking diktálná, hogy Oroszország milyen politikát folytat, és személyi kérdésekben is ő döntene. Kínának Oroszországgal szemben nincsenek kötelező szerződéses kötelezettségei. Putyin csak a 70 éves Hszi Csin-ping adott szavára támaszkodhat – és Hszi is halandó. Ennek ellenére a két vezető továbbra is elítéli az Egyesült Államok hegemóniára való törekvését, és szorosan együttműködik. Az a közös elkötelezettség, hogy a világrendet biztonságossá tegyék ahhoz, hogy megőrizzék saját diktatúráikat, és uralják régióikat, olyan de facto vazallusi viszonyba sodorja őket, amelyet egyikük sem tart előnyösnek.

Négy: Oroszország, mint Észak-Korea

Oroszország Kínától való függőségének erősödésekor Putyin vagy utódja paradox módon inspirálódhat az észak-koreai tapasztalatokból – ami viszont elgondolkodtathatja Hszit vagy utódját. Tekintettel arra, hogy Észak-Korea élelem, üzemanyag és sok minden más tekintetében rendkívüli mértékben függ Kínától, úgy tűnik, Peking „fogva tartja” vezetőjét, Kim Dzsongunt.

A Prigozsin-féle lázadás óta Hszi hangsúlyozta, hogy a különleges kapcsolatuk túl fogja élni a Kreml jelenlegi vezetését. Egy autoriter Kína aligha engedhetné meg magának, hogy elveszítse Oroszországot, ha ez azt jelentené, hogy északi határán egy Amerika-barát Oroszországgal kellene szembesülnie. Ebben az esetben veszélybe kerülne az orosz olajhoz és gázhoz való hozzáférés, ami Kína fedezete egy tengeri blokáddal szemben. Egy Amerikához közeledő Oroszország lehetővé tenné Kína fokozott nyugati felügyeletét. Ami még rosszabb, Kínának hirtelen jelentős eszközöket kellene átcsoportosítania, hogy biztosítsa északi határát.

Öt: Káoszba süllyedt Oroszország

Putyin rezsimje a káosz fenyegetésével hárítja el a belső kihívásokat. Miközben azonban külföldön terjeszti a káosz, Oroszország maga is áldozatul eshet ennek. A Putyin-rezsim többé-kevésbé stabilnak tűnik, és a nyugati szankciók miatti összeomlásról szóló jóslatok nem igazolódtak be. A közeljövőben bekövetkező összeomlásnak számos oka lehet:

egy belső zendülés, egy természeti katasztrófa, egy nukleáris baleset vagy szándékos szabotázs, illetve egy vezető halála.

Egy káosz közepette, még nagyobb területi veszteségek nélkül is, a bűnszervezetek és a kiberbűnözők büntetlenül működhetnek. A nukleáris és biológiai fegyverek, valamint az azokat kifejlesztő tudósok feletti kontroll megszűnne – ez volt az a rémálom, amely a szovjet összeomlást követhette volna, de amelyet lényegében sikerült elkerülni. Ha ez újra megtörténne, lehetetlen megjósolni, hogy az oroszok hogyan fogják kezelni a helyzetet. A káosz nem feltétlenül jelent világvége-forgatókönyvet. De jelenthet.

(Borítókép: Vlagyimir Putyin 2024. április 2-án. Fotó: Contributor / Getty Images)