Nobel-díjas közgazdász: Ha túl akarunk élni, az egész világrendet fel kell forgatnunk

Nobel-díjas közgazdász: Ha túl akarunk élni, az egész világrendet fel kell forgatnunk

A globális politika, amely sosem volt igazán rendezett, az utóbbi időben különösen nehéz időszakot élt át. Mindenki hisz a szabályokon alapuló rendszerben, de mindenki maga akarja megalkotni a szabályokat, és nem szereti, ha a szabályok ellene dolgoznak – mondván, sértik a szuverenitását és a szabadságát.

Mély aszimmetriák vannak a világrendet fenntartó szabályrendszerekben. A nagyhatalmak nemcsak alkotják a szabályokat, hanem szinte tetszés szerint meg is szegik azokat, ami felveti a kérdést: van-e egyáltalán szabályokon alapuló világrendünk, vagy mindez csak látszólagos? Ilyen körülmények között azok, akik megszegik a szabályokat, azt mondják, hogy csak azért teszik, mert mások is így tesznek – írja a Foreign Policy hasábjain megjelent elemzésében Joseph E. Stiglitz Nobel-díjas közgazdász.

A jelen pillanat jól illusztrálja ezt az állítást. Régóta fennálló hiedelmek és hatalmi viszonyok terméke. Ebben a rendszerben az ipari támogatások tiltva voltak – nemcsak a Kereskedelmi Világszervezet szabályai szerint, hanem az egészséges közgazdaságtan diktálta szabályok miatt is is. Az „egészséges közgazdaságtan” a neoliberális közgazdaságtan néven ismert doktrínákat jelentette, amelyek növekedést és jólétet ígértek, főként a gazdaság állítólagos felszabadításával, az úgynevezett szabad vállalkozás virágzásának lehetővé tételével. A „liberális” a neoliberalizmusban a szabadságot, a „neo” pedig az újat jelentette, ami azt sugallta, hogy ez a 19-ik századi liberalizmus egy másik, aktualizált változata.

Valójában ez az ideológia nem volt sem igazán új, sem igazán felszabadító.

A „szabadság” azt jelentette, hogy a monopolhelyzetben lévő cégek szabadon kizsákmányolhatják a fogyasztókat, a monopszonisták (azon cégek, amelyek piaci erővel rendelkeznek a munkaerő felett) szabadon kizsákmányolhatják a munkavállalókat, és a bankok szabadon kizsákmányolhatnak mindannyiunkat – a történelem legsúlyosabb pénzügyi válságát idézve elő, amely miatt az adófizetőknek dollárbilliókat kellett kifizetniük mentőcsomagok formájában, gyakran rejtett módon, hogy az úgynevezett szabad vállalkozási rendszer fennmaradhasson.

Az az ígéret, hogy a liberalizáció gyorsabb növekedést eredményez, amelyből mindenki profitálhat, nem vált valóra. A több mint négy évtizede uralkodó doktrína alapján a növekedés a legtöbb fejlett országban lelassult. Például az egy főre jutó GDP reálnövekedése (az átlagos éves, százalékban kifejezett növekedés) a St. Louis Fed által összeállított adatok szerint 1960 és 1990 között 2,5 százalék volt, de 1990 és 2018 között 1,5 százalékra lassult. Ráadásul a felső egy százalék és különösen a felső egy ezrelék egyre nagyobb szeletet kapott a tortából.

Éppúgy, ahogyan az egyének a szabadságra törekszenek, az országok is ezt teszik, gyakran a „szuverenitásként” jelölve ezt meg.

De miközben könnyen kimondják ezeket a szavakat , kevesen gondolkodnak mélyebb jelentésükön – írja Stiglitz.

Mégsem működik a láthatatlan kéz

Hayek és Milton Friedman állításával ellentétben a szabad és szabályozatlan piacok nem vezetnek hatékonysághoz és társadalmi jólétéhez – ennek nyilvánvalónak kellene lennie mindenki számára, akinek van némi józan esze. Gondoljunk csak az éghajlati válságra, az amerikai opioidkrízisre, vagy a 2008-as pénzügyi válságra. Ezek olyan válságok, amelyeket a piac hozott létre, amelyeket a piac súlyosbított, és/vagy a piac nem tudott megfelelően kezelni.

Az elméleti közgazdászok – köztük Stiglitz is – kimutatták, hogy amikor az információhoz való hozzájutás tökéletlen – vagyis mindig –, akkor feltételezhető, hogy a piacok nem hatékonyak. Még egy nagyon kis tökéletlenségnek is nagy hatásai lehetnek.

A probléma az, hogy az elmúlt évtizedekben kialakított globális gazdasági struktúra nagy része a neoliberalizmusra épült – azokra az elképzelésekre, amelyeket Hayek és Friedman gyökeresített meg. Az ebből kialakult szabályrendszert Stiglitz szerint alapvetően újra kell gondolni.

A közgazdászok szemszögéből nézve a szabadság nem más, mint a „cselekvés szabadsága”, ami annyit tesz, hogy mekkora az a lehetőségkészlet, amit egy személy megtehet, illetve a rendelkezésre álló választási lehetőségek köre.

Egyesek szabadsága – mondjuk, hogy fegyvert viseljenek, vagy hogy ne viseljenek maszkot, vagy hogy ne legyenek beoltva – mások számára tulajdon szabadságuk nagymértékű korlátozásokkal járhat.

Ugyanez az elv érvényes a nemzetközi színtéren is. A globális kereskedelmi rendszer olyan szabályokból áll, amelynek célja, hogy a korlátozások bevezetésével terjessze ki minden egyes aktor szabadságát. Az a gondolat, hogy a korlátozások hozzájárulnak a szabadsághoz, bár látszólag önellentmondásos, mégis nyilvánvaló: a közlekedési lámpák kényszerítenek bennünket, de e látszólagos korlátozás nélkül senki sem tudna közlekedni.

Minden szerződés olyan megállapodás, amely korlátozásokról szól – az egyik fél vállalja, hogy megtesz vagy nem tesz meg valamit, cserébe egy másik személy más ígéreteket tesz –, abban a hitben, hogy ezáltal minden fél jobban jár. Természetesen, ha az egyik fél nem tartja be az ígéretét, akkor ő a többiek kárára kerül előnyösebb helyzetbe. És mindig fennáll a kísértés, hogy ezt tegye. Ezért van szükség arra, hogy a kormányok érvényt szerezzenek a szerződéseknek – hogy az ígéretek jelentsenek valamit. Ha minden résztvevő szélhámos lenne, az úgynevezett szabadpiac összeomlana.

Geopolitikai perspektívák

Az is egyértelmű, hogy a szabályok betartásának megtagadása geopolitikai következményekkel jár. Amikor az Egyesült Államok volt a hegemón, azt tehetett, amit akart, de befolyását most megkérdőjelezik. Kína több infrastruktúrát biztosított a globális dél számára, mint az Egyesült Államok; a járvány elején Kína és Oroszország nagylelkűbbnek tűnt a vakcinák biztosításában, mint a Nyugat.

A szegényekkel igazságos és nagylelkű globális megállapodások létrehozása az új geoökonómiát és geopolitikát figyelembe véve a Nobel-díjas közgazdász szerint az Egyesült Államok jól felfogott önös érdeke lenne. Az Egyesült Államoknak soha nem állt érdekében, hogy egy korporatista globális napirendet kövessen – még akkor sem, amikor hegemón volt. Ma pedig ez különösen nem így van.

(Borítókép: Joseph E. Stiglitz amerikai közgazdász, 2001-es közgazdasági Nobel-díjas közgazdász az Ateneu Barcelonában 2023. június 22-én. Fotó: David Zorrakino/Europa Press via Getty Images)