A mundér céhmesteri becsülete
A mundér céhmesteri becsülete
Bő hónapja jelent meg a 444-en egy kritikaféle három filozófus – Tőzsér János, Márton Miklós és Bárány Tibor – tollából. Kritikaféle, írom, mert érdemi kritikának bajos lenne hívni egy jól érzékelhetően tendenciózus, eleve lejárató szándékú és bántóan értetlen írást, melynek tárgya Puzsér Róbert Metafizika című könyve. A közölt kritika nem minden előzmény nélküli: Tőzsér János, Márton Miklós és a kritikát amúgy nem jegyző Sutyák Tibor hónapokkal korábban a Tilos Rádióban már eszmét cseréltek a könyvről.
A hallgatónak akkor és ott nemcsak az válhatott világossá, hogy a szerzők nem olvasták a könyvet (nyíltan bevallották, hogy abba csupán bele-beleolvastak), de az is, hogy Puzsért és könyvét tokkal-vonóval mély ellenszenv és prekoncepcióval vegyes értetlenség övezi részükről. Nos, azóta a könyvet a szerző urak elolvasták, „de nagyon alaposan”. Csak hogy jól értsük: sem formát, sem tartalmat nem kímélve igyekeztek szétcincálni a művet.
Kritikához, legyen az bármennyire lesújtó is, persze bárkinek joga van, ám nem haszontalan ilyenkor közelebbről is megvizsgálni a megfogalmazott bírálatot, a felhozott érvek minőségét, a kritika fogantatásának lélektani hátterét, a különféle motivációkat. Mindazt tehát, hogy milyen szempontok, motívumok és érvek érvényesülnek a kritikában. Úgy vélem, Tőzsérék kritikája és attitűdje kritikát érdemel: nemcsak mert eljárásuk méltatlan és alapvetéseiben is támadható, de azért is, mert olyan szerteágazóbb tanulságokkal szolgálhat, melyek talán nem teljesen érdektelenek a szellemi ügyek iránt fogékony nagyközönség számára – de erről majd később.
Írásom célja, hogy minden ízében visszautasítsam a szerzőtrió kritikáját és eljárását – úgy Puzsér Metafizikáját, mint a filozófia lényegét, értékét és szépségét megvédendő. Terjedelmi okokból mindezt csak erősen szűkre szabott korlátok között tehetem.
Puzsér Metafizika című könyvéről a hazai nyilvánosságban első ízben jómagam írtam recenziót a Magyar Hangban. Írásomat szeretném kiemelten Tőzsér, Márton, Bárány és Sutyák figyelmébe ajánlani, mert igyekeztem abban egy olyan lehetséges viszonyulást és interpretációt artikulálni, amely részben válaszul szolgálhat a szerzők által felrótt kritikákra is (például hogy miért feketék az oldalak; miért nincsenek oldalszámok; miért nem példa nélküli az érvelés teljes hiánya, s miért nem öncélú ez; hogy miképpen értelmezzük az egymással nem összefüggő fogalmakat és témaválasztást, stb.), ezért itt ezekre külön nem reflektálnék.
Saját bevallásuk szerint a szerzőknek két fő baja van Puzsér könyvével. „Az egyik a szöveg tágan értett retorikáját vagy stílusát érinti; a másik pedig Puzsér episztemikus pozícióját (honnan tudja, amit tud).” Stílus: az orákulumszerű, szentenciózus hangvétele bármilyen műnek nem feltétlen annak megfellebbezhetetlenségét sugallja, hanem esetleg a mély, belső átélést. Se szeri, se száma azoknak a klasszikussá érett és érvényesnek tekintett, tárgyalásra érdemesített műveknek, amelyek valamilyen szilárd meggyőződésről vagy spirituális élmény hatásáról tanúskodva, nem okvetlenül az érvelve kifejtő, tiszta, szabatos stílust követik. Ami a közreadott tudás forrását illeti: ugyan mennyi erőfeszítésbe telt volna a kritikusoknak eljutni az intuíció és a tapasztalat fogalmához?
Vajon minden esetben minden gondolkodó számot ad episztemikus pozíciójáról? Félreértés ne essék: az intellektuálisan becsületes gondolkodói eljárás valóban nem nélkülözheti teljesen a kijelentésalapú (propozicionális) tudás forrásának tisztázását. Ami azonban elvárható egy tisztán tudományos és/vagy akadémiai műtől, az indokolatlan lehet egy bölcseleti mű esetében, amely különösen a valóság, igazság – korántsem konzisztens, magától értetődően logikus, racionális – természetét firtatja.
Apropó, konzisztencia. Nevezett kritikusok felpanaszolják, hogy Puzsér „olykor inkonzisztens gondolatmenetekbe bonyolódik”. Azért ez nem olyan ritka ám. Előfordult már például Hegelnél, Nietzschénél és Wittgensteinnél is. Velük mi a helyzet? Diszkreditáljuk őket is?
Habár a szerzők maguk ismerik el, hogy nincs univerzális módszertan, azért mégiscsak elvárnának ilyesmit Puzsértól. „A filozófiának mint »a valóság és az igazság viszonyának« megragadására törekvő bölcseleti gyakorlatnak viszont sajátos szabályai vannak, amelyek többé-kevésbé meghatározzák, hogyan kell a nézeteinket és »belátásainkat« írásban elővezetni.” Milyen szabályok lennének ezek? Én nem tudok ilyenekről. Logikai? Deduktív vagy induktív? Diszkurzív? Tapasztalati? Intuitív? Még ha lennének is ilyen szabályok, akkor is kétségesek e premisszák, ahogyan kétségesek lennének az így kapott eredmények.
Terjengős, Puzsér könyvéből passzusokat gúnyos éllel hosszan citáló írásukban a trió alig tudja leplezni fortyogó viszolygását: „üres ezo-blabla”; „a szöveg sima bullshitelés benyomását kelti”; „A szöveg olyannak hat, mintha mondjuk a könyv 15 százalékát a szerző betáplálta volna egy – nem AI-alapú – szöveggenerátorba, az pedig legyártotta volna a többi 85 százalékot” – írják a kritikusok.
Hát jó.
De ilyen alapon ott van például Jakob Böhme, a bosszantó teozófus, misztikus, akiről maga Hegel állította, hogy őt tartja az első német filozófusnak, és aki nélkül aligha beszélhetnénk német idealizmusról. (Az a Hegel jelentette ezt ki, akinek dogmatikus, minden emberi és történelmi tapasztalatnak ellentmondó filozófiáját Tőzsérék hasonlóképp kikezdhetnék, ha akarnák, mernék, tudnák.) Vagy említhetném az angyalokat vizionáló, svéd szellemlátót, bizonyos Emanuel Swedenborgot, aki nélkül korántsem biztos, hogy Kant kifejthette volna kritikai filozófiáját. Friedrich Heinrich Jacobi legkevésbé sem szisztematikus filozófiája szerint a megismerendő külvilág vagy „objektív dolog” létéről való tudásunk közvetlen. Hitnek, meggyőződésnek hívja ezt, ami nem lehet logikailag bizonyított igazság eredménye.
A börtönbe vetett, kivégzésére váró Boethius minden különösebb magyarázat nélkül írja, hogy számára a filozófia egy tiszteletre méltó nő képében jelent meg: Filozófiához intézi kérdéseit, vele diskurál jóról, rosszról, boldogságról, az élet mulandóságáról. És mihez kezdjünk mondjuk Hölderlinnel, de Sade márkival, Philipp Mainländerrel, Ladislav Klímával, Albert Caracóval, Emil Ciorannal? Nekik se legyen közük a filozófiához? Hiszen írásaik nyilvánvalóan csordultig vannak mindenféle igazolatlan, inkonzisztens, üres bullshittel, néha még talán a „kocsma hangjával” is. Ott van aztán Descartes, a modern nyugati filozófiatörténet egyik atyja, nélküle nincsen racionalizmus, csakhogy felnőtt életére és gondolataira saját álmai bevallottan alapvető hatással voltak: három jósálma nélkül aligha áll össze a descartes-i filozófiai teljesítmény. Hogy micsoda?! De hiszen az álmok nem racionálisak, nem konzisztensek! Legyen elég ennyi.
Amikor aztán a fogásokat kereső, kritikusi kínlódás közepette azt olvassuk, hogy „mivel Puzsér nem érvel, az egyetlen, ami hitelt adhat a szavainak, maga a szerző személye”, akkor végre kibújik a szög a zsákból, és megerősödhet sejtésünk:
a bírálat ezen a ponton leplezi le igazán önmagát, és minősül át lélektani esettanulmánnyá. Hiszen itt, ebben a mondatban, ebben a feltételezésben tárul fel a sorok közt egyre hangosabban zubogó visszafojtott rosszhiszeműségnek ékes bizonyítéka:
az, hogy valójában itt Puzsér Róbertnek a – szerzőtriót valamiért zavaró, irritáló – személyével lehet a probléma. Ellenkező esetben logikus lenne feltételeznünk, hogy nem kérnék rajta számon azt, amit megannyi más – a bírálók számára nem zavaró személyek – intézményesült, kanonizált, a nyugati szellemtörténet immár megváltoztathatatlan jelentőségű filozófusok, gondolkodók, misztikusok műveikben Puzsérhoz hasonlóan adnak elő.
„Mindent látni bárhogyan – ambiciózus program, de nincs sok köze a filozófiához” – írják Tőzsérék, Puzsér szemére hányva azt a kijelentését, mely szerint a „metafizika művelete a vonatkozás nélküli látás, és tárgya a bármilyen létező”.
Megeshet, hogy talán nem a legszerencsésebb, nem a legpontosabb megfogalmazás a „vonatkozás nélküli látás” mint olyan, ám a szerzők kifejezett rosszindulattal, a diszkreditálás szándékával értik itt is félre Puzsért. Elvégre itt nem arról az abszurd és súlytalan (és legfőképp: totálisan értelmetlen) állításról van szó, hogy a metafizika a mindent és bárhogyan látást jelentené, hiszen a könyv a maga szentenciózus hangnemével, orákulumszerű tónusával éppen egy ilyen hajmeresztően ostoba és értelmetlen program radikális tagadása. Arról lehet inkább szó, hogy a vonatkozás nélküli látás egyszerűen csak egy olyan emelkedett, egyszerre megérteni és értelmezni vágyó, a hétköznapitól merőben eltérő szemléletnek, látásmódnak a tevékenysége (művelete), amely a felmerülő tárgyakat, jelenségeket, létezőket egyfajta időtlen, nem funkcionális vagy érdekalapú (nem valamiféle vonatkozást, esetleg célt előfeltételező vagy követelményként támasztó) jelleggel emeli a vizsgálódás fényébe.
A szerzők kritikája kiválóan példázza azt az intellektuális szűkkeblűséget, ahogyan a hivatásos filozófusok egy része a katedra talapzatáról évszázadok óta előszeretettel bánt (el) a „szakmán” kívülről érkezőkkel: magányos misztikusokkal, illeszkedni képtelen szobatudósokkal, remeteéletű moralistákkal, romantikus ködlovagokkal vagy épp exhibicionista polihisztorokkal, akik belső vívódásaikat, gondolataikat vagy épp a gondolkodás szabadságát élvezve spekulációikat papírra vetették. És akik – mint utóbb kiderült – nemritkán termékeny módon befolyásolták, alakították, orientálták a kanonizált, éppen uralkodó, „mainstream” filozófiát. Személyesen ihletett, filozófiailag is gondolatébresztő, izgalmas szerzőknek bizonyultak később. Miért kellene egy nagyjából másfél évszázados filozófiai hagyományra hivatkozva elvitatni ma bárkitől, akár Puzsér Róberttől is azt a jogot, hogy bizonyos örökzöld filozófiai kérdésekre a maga módján válaszokkal szolgáljon?
Ez az akadémiai szigor különösen kitetszik ott, ahol a filozófiát egyfajta tudományként, a logika és a matematika igézetében művelik, és ahol a ráció, érvelő kifejtés mindenekfelett való – elsősorban az angolszász területen meghonosodott analitikus filozófusok és követőik köreiben. A filozófiát ekképp művelőkre jellemző egyebek között az, hogy a hit náluk igazolásra szorul, vagy hogy egy vers csakis akkor lehet méltó arra, hogy filozófiai vers legyen, ha az konzisztens és/vagy nem közhelyes. A szerelem három sör és kocsmaasztal mellé való banális téma, nem pedig komoly tárgya a filozófiai vizsgálatoknak. (Platón, Ortega, Schopenhauer és mások meg inkább hallgassanak, és kéretik ezt post mortem tudomásul venniük.)
Nem tudom, hogy a Metafizika állításai mennyire korrelálnak az igazsággal, valósággal, vagy hogy ezek viszonya Puzsér könyvében miben áll pontosan. Szerintem Puzsér Róbert sem tudhatja. De azt tudni vélem, hogy
a szerző több mint tíz évig tűnődött olyan kérdéseken, melyeket a többség fel sem tesz magában, vagy ha mégis, néhány zavarba ejtő percnél többet valószínűleg nem időzik el rajtuk életében. A Metafizika ennek a tűnődésnek az eredménye.
Mármost Puzsér határozottan paradox, ellentmondásos gondolataiban és érzelmeiben mély kételyek és ambivalens érzések rejlenek: előadásmódja erős személyes átélést tükröz. Jogos elvárás lehet-e az, ha kizárólag az ilyen átéléstől mentes, belső meggyőződéstől tudományosan megtisztított, gondosan sterilizált, a logika kérlelhetetlen szigorát álló okfejtést tartsuk filozófiailag érvényesnek? Értem én az erre vonatkozó igényt, de hát sem az ember, sem maga a létezés nem hézagmentesen ellentmondásmentes. Még akkor sem, ha bizonyos katedrafilozófusok így áhítanák vagy követelnék. Tökéletlen. Nem logikus, nem racionális. Karl Jaspersszel úgy tartom, hogy „a tudás a határoknál antinómiákkal szembesül, amelyeknél meghiúsul az ellentmondásmentes elgondolhatóság; a tudáson túl átfogóként felbukkan a nem racionális tudás. Kudarcot vall a világbeli orientáció, mert (…) a megismerési folyamat sem teljesedhet be teljes egésszé”.
Gondolataimat lesarkítandó, érdemesnek tartok a következőkben kitérni pár olyan, arkhimédészinek tartott pontra, melyekről csak remélni merem, hogy Puzsér kritikusai is egyet kénytelenek érteni. Ezek a következők:
Ember nélkül nincs filozófia, filozófiailag megvizsgálatlan életet pedig nem érdemes élni – enélkül nincs teljes emberi élet. (Szókratész jelentette ki utóbbit.)
A filozófia, az filozófia, a tudomány, az tudomány. A kettőt összemosni, kijátszani egymás ellen egyszerre etikátlan és helytelen.
A filozófia nem lehet lezárt ügy: mivel egyikünk sem mindentudó isten, hanem térben és időben véges ember, így a kérdések bármilyen érző és megismerő lény előtt nyitottak és megvitathatók, függetlenül attól, hogy gyakran hasonló válaszok születnek (ahogyan ez évezredes tapasztalati tény).
A totális eredetiséget számonkérni az antikvitás óta hiábavaló és értelmetlen: csekély, forradalmian zseniális művet leszámítva a legtöbb igazán nagy filozófiai teljesítmény is korábbi vagy kortárs gondolkodó sokszor kibogozhatatlanul komplex hatását viseli magán.
A bölcsesség szeretetén túl a filozófia célja az igazság egyéni, küzdelmes keresése, a valóság megértése, és legkevésbé a tudomány kritériumait állni képes bizonyosság vélt kizárólagosságának kevély kisajátítása.
A filozofálás nem ismer egységes módszertant. A filozófia nem csupán szigorú szabályok és módszertanok összessége, hanem az emberi gondolkodás szabadságát (is) tükrözi.
A metafizikai-ontológiai igazságok nem logikusak, a valóság nem racionális (észszerű). Ennek az ellenkezőjéhez tíz körömmel ragaszkodni merő előítélet és vágyvezérelt hiedelem.
A nyelv és a diszkurzív okfejtés korlátozottan alkalmas az igazság kifejezésére, ám a művészet révén, hasonlatok, képek, az intuíció előhívásának segítségével jobban megérthetjük a jelenségek lényegét és mélyebb igazságát.
Írásom elején utaltam arra, hogy a szerzők eljárása egyéb tanulságokkal is szolgálhat. Nos, meggyőződésem, hogy a professzor urak dölyfös kritikája merőben kontraproduktív, különös tekintettel a jelen és a közelmúlt belpolitikai viszonyaira. Egy egyre alpáribb, szellemileg satnyuló, elsivatagosodott korban, amiben élünk, és amit az uralkodó, alapvetően immorális és szellemi képességeiket pusztán a hatalom maximalizálásának gyakorlatában kamatoztató politikusok bősz antiintellektualizmusa csak még mélyebbre taszít (emlékezzünk csak a filozófusbotrányra s a filozófusok elleni össznépi hergelésre), inkább üdvözölni kellene minden olyan kísérletet, amit Puzsér könyve demonstrál. Különösen elvárható lenne ez az emelkedett nagystílűség és galantéria a szellem embereitől, akiknek kritikáját önmagában is hitelesíthetné az, ha a szépen becsomagolt kulturális-szellemi kisajátítás arrogáns művelete során legalább nem mondanának a filozófiatörténet szakmai berkekben ismert tényeinek és önmaguknak is ellent.
Merthogy azt még érteném, hogy a trió Puzsér Róbert nimbuszának ilyen-olyan okok miatt ártani vágyik, „a” filozófiát mint olyat pedig a Metafizikájától óhajtják megvédeni és kisajátítani, de a helyzet inkább az, hogy meghökkentően szűk látókörű, leereszkedő és rátarti fellépésükkel csak a filozófusokat régóta körbefonó gyanú és ellenszenv lángjait táplálják, miközben Puzsér könyvét a legkevésbé sem rekeszthetik ki a filozófiai természetű írásos megnyilvánulások beláthatatlanul tág és ellentmondásos korpuszából – legfeljebb csak a filozófusi céh akadémiai világának egyik sajátos szegletéből. Sag schon.
A szerző filozófus.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Puzsér Róbert 2024. március 14-én. Fotó. Papajcsik Péter / Index)