Horváth Péter: Nem a Sátánokat hibáztatom, hanem a helyzetet, amiben ilyesmi megtörténhet

10/05/2024

Úgy hiszem, többre vittem volna, ha az írásaimat Esterházy nézi át, és nem a hajdani barátaim, mint Béres Attila és Osztojkán Béla – mondta az Indexnek adott interjúban Horváth Péter József Attila-díjas író, rendező, forgatókönyvíró. Eggyel lentebbi osztállyal barátkozott, egyrészt önbizalomhiány miatt, meg egy felderíthetetlen plebejusi butaság miatt. Ma már így gondolja: „Rosszul tettem. Hibáztam.”

Horváth Péter József Attila-díjas íróval, rendezővel, forgatókönyvíróval egyebek mellett arról beszélgettünk,

mit gondol a hősökről;
hogy született a Katona József Színház által bemutatott Jóccakát című darabja;
miért tartja nevetséges porhintésnek azt, amit most Magyarországon zajlik;
miért nem barátkozott össze Esterházy Péterrel;
és milyen közös élményei vannak Ascher Tamás rendezővel.

Egy bűnös beismerő vallomás

Könnyen megbocsát?

Ó, szép kérdés. Igen.

Önmagának is?

Nem.

Miért?

Ez más kategória. Ascher Tamás egy próbán olyasmit mondott, hogy az Én nevű szereplőm akaratlanul, de bűnössé válik a történet során. Ez meglepett kicsit, mert az az Én valójában én vagyok. A Jóccakát tehát egy bűnös beismerő vallomása.

A Jóccakát című színdarabját a Katona József Színházban a napokban mutatták be. De miért is nem tud megbocsátani önmagának?

Mert önmagammal szemben szigorúbb vagyok, ha sajnos nem is kérlelhetetlen. Annyira megbocsátok magamnak, hogy remekül tudok kacarászni, és jól élek, de hordozok dolgokat.

Például amit a drámájában most kiírt magából, a történet önről és a testvéréről szól, aki mentális problémákkal küzd.

Nagy kanyart teszek, aztán visszatérünk. Kezdjük ott, hogy a Hunyadi-regényfolyamból hangjátéksorozatot szerkesztek és rendezek. Nemrég beszélgettünk a sorozat kapcsán Bán Mórral a Rádióban arról, hogy a hősi példákra milyen nagy szükség van. Én mást gondolok erről. A hős mindig tragikus. A kultúrának viszont pont az lenne a lényege, hogy szükségtelenné tegye a hősöket. Senki sem efféle sorsra születik, hanem arra, hogy végezze a munkáját, próbáljon meg igazságos és barátságos lenni a környezetével.

horváth péter: nem a sátánokat hibáztatom, hanem a helyzetet, amiben ilyesmi megtörténhet

És itt visszacsatolok a Jóccakátra. A darabnak, mondhatni, két főhőse van. Az egyik mentális beteg, akit az öcsémről mintáztam, a másik megpróbál rajta ügyetlen vagy kevésbé ügyetlen módon segíteni. A történet során egyre rosszabb helyzetekbe jutnak, amikre nincs hősi megoldás. A skizofréniában szenvedő csávó végül zárt intézetbe kerül, ami szinte bizonyosan nem fog javítani az állapotán. Tapasztalataim szerint ezek a zárt intézetek pokoli helyek, még akkor is, ha az utóbbi években e téren jelentős változás történt. A kórházi jellegű zárt intézetek helyett sokfelé újonnan épült közösségi házakban kezelik az ápoltakat, mint például abban a kisvárosban, ahol öcsém is egy ilyen emberibb, otthonosabb környezetben él.

Tehát az öccse most is ott van.

Igen, egy tucatnyi sorstársával és egy felügyelővel. Kétszemélyes szobákban laknak, van konyhájuk, kertjük, van mit csinálniuk. Elvileg. Öcsém szerint a gyakorlatban nem ilyen rózsás a helyzet. Nehéz a felelősséget vállalni a beszámolóiért, mert nem lehet százszázalékosan elhinni, elfogadni azt, amit egy ilyen beteg mesél.

Rendesek és szadista állatok

Miket mesél a testvére?

Délelőttönként csoportos pszichiátriai foglalkozásaik vannak, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy négy órát ülnek egy teremben, és egy ápoló felügyelete alatt várják az ebédidőt. Szakember nem foglalkozik velük. Szerintem a legtöbb segítőhelyen ez van. Nincs annyi pszichiáter vagy pszichológus, sem annyi pénz, hogy meg tudják fizetni őket. Az ápolói személyzet is szakértelem híján van, ápolónak kvázi bárki jelentkezhet. Vannak köztük rendesek, ahogy akadnak szadista állatok is.

Ezt a testvére mesélte?

Igen.

Kérem, mondjon egy példát.

Öcsém szerint az egyik ápolójuk rendszeresen azt mondja: „Na, zsidók, buzik, cigányok, a folyosót ma körömkefével fogjátok felmosni.” És a betegek megteszik.

Amikor ott járt, mit tapasztalt?

Volt ott egy talán Sátán becenevű hatalmas ápoló, aki fülig érő mosollyal fogadott: „Horváth úr, köszönjük, hogy meglátogatta az öccsét, aki örülni fog. Meg kell néznem, mi van a nejlonszatyorban. És ha bármiben segíthetek, itt vagyok.”

A színdarabban is van egy ilyen jelenet.

Öcsém azt mondja, van, hogy az ápoló belerúg, és azt mondja neki: „Menj már arrébb, hülye faszk***p.” De az igazságot csak rejtett kamera tudná megmutatni.

Van kamera?

Szerintem nincs. Egyébként nem a Sátánokat hibáztatom, hanem a helyzetet, amiben ilyesmi megtörténhet. Megoldhatatlan, még egy hős számára is. Nem tudna mit csinálni.

Ez rendszerszintű probléma?

Egyrészt igen. A haszonelvű társadalomnak nem származik előnye abból, ha számkivetettjeire empatikusabban figyel. Magánemberként sokan próbálkoznak azzal, hogy mentálisan sérült rokonukat otthon, személyesen gondozzák. „Majd én segítek, vigyázok rád, és jobban leszel.” De ennek az a vége, hogy a segítő teljesen kikészül, mert a dolog „házilag” is megoldhatatlan. A kapcsolat kihűl, marad a vád és az önvád.

Másnap fölvágta az ereit

Ön is érezte így magát?

Hogyne, amióta személyesen próbáltam az öcsémen segíteni. Régi történet, még fiatalok voltunk. Öcsém fényképésztanulóként sorra írta a panaszos leveleit nekem, hogy több mint háromnegyed éve van az iskolában, de csak lóti-futi, és se a fényképezőgép, sem a nagyító közelébe nem engedik. Jogosan bántotta ez a helyzet. Mondtam neki, hogy éppen interjúkat írok az Élet és Irodalomnak, jövő héten lemegyek, csinálok egy riportot az iskolában, és talán tudok segíteni. Ezt felelte: „Hú, bátyó, nagyon jó, várlak!” És amikor leértem, már nem volt ott.

Mi történt?

Kilépett, mert nem bírta a feszültséget és a megaláztatást. Aztán rendszeresen előfordult, hogy megállapodtunk egy problémája lehetséges megoldásában, de másnap fölvágta az ereit. Sajnos észérvekkel nem tudsz hatni egy ilyen sérült emberre, példát sem tudsz mutatni neki. El kell hinned a képtelenséget, hogy a veled szemben ülő, látszólag ép, egészséges ember valójában súlyosan beteg.

Mikor fogta ezt fel?

Igazából édesanyánk halála után. Addig éjjel-nappal ő viselte gondját. El sem tudom képzelni, mit kellett kiállnia. Öcsém aztán egyedül maradt a lakásban. Eleinte azzal próbálkoztunk, hogy ő ott önállóan éljen. Aztán lépésről lépésre kiderült, hogy ez nem megy.

Többször használta a hős kifejezést. Annak tartja magát?

Egyáltalán nem. Valójában a darabomnak sem két főhőse, inkább két főszereplője van. Ha valahol egy hős felbukkan, azért a társadalmat súlyos felelősség terheli. A hősöket mindig drámai kényszer szüli. Nagyanyám az én szememben hős volt. A háború után gőzmozdonyra kapaszkodva indult „batyuzni”, hogy az ezüstkanalat kenyérre elcserélje. A hátát égette a mozdony forró vasa, arcába süvített a jegyes szél. Mínusz huszonegy fok volt… Senkinek nem szabadna hőssé válni. Barátaim próbálnak meggyőzni az ellenkezőjéről. „Te is hősként védenéd a családodat, ha mondjuk valaki betörne hozzátok!” – mondják.

Én gyáva vagyok, nem mernék hősként nekiugrani, inkább hívnám a rendőrséget.

Az intézkedjen, akinek a dolga. Nem tudom, miért nem tekinti elsőrendű feladatának a kétezer éve épülő keresztény kultúra, hogy olyan életminőséget teremtsen a társadalom tagjai számára, amiben nem kerülhetnek hősiességet igénylő helyzetekbe, se valóságos, se magánháborúkba. Meg kell válogatnom a szavaimat, mert ateista vagyok.

Nincs ezzel semmi baj.

Ezzel még nincs, de azzal már igen, hogy nincs jó véleményem a hívőkről, még a valódiakról sem, mert azt gondolom, hogy az istenhit képtelenség. A XXI. században a világteremtő istenben hinni, aki odaföntről most is vigyázza lenti lépteinket…

És akkor kiben hisz?

Abban, hogy lehetséges időnként normálisnak lenni, hit nélkül törekedni a krisztusi szeretetre.

A mostani rendszer kereszténynek vallja magát.

Ami most zajlik Magyarországon, az nevetséges porhintés. A templomok egyre üresebbek, az emberek nagy része nem gondol istenre. Ma is vannak vizet prédikáló, borfogyasztó papok, üzletember püspökök, és kurvára meggazdagodó egyházkerületek. A hit egyébként szigorúan magánügy. Nem lehet társadalmi, politikai elvárás, hogy keresztény legyél. Ha nem hiszel a szentekben, attól még nem vagy hazaáruló. Éppen erről készülök regényt írni, hogy mélyebben megértsem ezt a „hitproblémát”.

Erről az jut eszembe, hogy a politikában, a művészeti világban vannak, akik ezt vallják: Ha valaki nincs velünk, akkor csak ellenünk lehet. De mire jó ez a hozzáállás?

Mindennek az alapja a pénz. A tőke mindent a saját érdekében mozgat. Nem hiszek bármilyen szép eszmék és ideológiák által vezérelt politikában. A dolgok hátterében mindennek anyagi okai vannak, és ma már úgy tűnik nekem, hogy a tőke által vezérelt rendszer megoldhatatlan, nehezen élhető világot épített fel, ahol a harc a lényeges, ha egyikünk hamarabb ér a célba, ahol egy kis pénzt osztanak, akkor jobb életszínvonalon élhet, mint a másik.

És közben miért nem törődünk a másikkal?

Az azonos érdekű csoportok talán szolidárisak egymással, amíg az hasznot hajt nekik.

„Rosszul tettem. Hibáztam.”

Hogy működik ez az irodalmi életben? Ezek a táborok, kánonok milyenek voltak az ön fiatalkorában? Mi alapján fogadtak be mondjuk egy pályakezdőt?

Az én pályakezdésemkor ezzel nem volt probléma. Úgy kezdtem, ahogy mindenki: különböző folyóiratoknak küldtem a dolgaimat, eleinte sokszor kaptam azt a választ, hogy keressek magamnak más elfoglaltságot, azt a borítékot összetéptem, és írtam egy másiknak, aki közölte. A paletta színesebb volt: ízlésben és érdekkörben is. Volt esélyem arra, hogy a fiatal, fejlődő irodalom legtehetségesebb és legsikeresebb személyeivel építsek barátságot, minden politikai, ideológiai vagy akár „szépészeti” különbség ellenére is.

Kikkel?

Az indulás éveiben például Esterházy Péterrel, Hajnóczy Péterrel, Bereményi Gézával.

Miért nem sikerült megbarátkoznia velük?

Úgy gondoltam, helytelenül, hogy inkább eggyel lentebbi osztállyal barátkozom, egyrészt önbizalomhiány miatt, meg egy felderíthetetlen plebejusi butaság miatt. Rosszul tettem. Hibáztam. Úgy hiszem, többre vittem volna, ha az írásaimat Esterházy nézi át, és nem a hajdani barátaim, mint Béres Attila és Osztojkán Béla. Az Élet és Irodalom akkor prózaszerkesztője, Lengyel Péter nagy jóindulattal összeismertetett egyik példaképemmel, Mándy Ivánnal. Mándy nem zárkózott el attól, hogy újra felkeressem, mégse mentem el hozzá. Pedig jobban jártam volna. De valamiért nem így történt. Sose a first, hanem a second classba igazodtam be.

Tartozott vagy tartozik valamelyik szekértáborhoz?

Nem.

Miért nem?

Azt gondoltam, az írás magányos tevékenység.

Vámos Miklós egyszer azt mondta: ő emiatt célponttá vált. Ön érzett ilyet?

Vámosé bonyolultabb dolog, szerintem senki nem lőtt rá.

De ön tapasztalt ilyet?

Nem, de bizonyos előnyöket nem élvezek.

Milyen előnyökre gondol?

Azokra, amiket egy-egy csoport kiharcol a tagjai számára. Jó kiadó, széles nyilvánosság, elfogult kritikai visszhang. Néhány éve részt vettem az akkor induló Deszka drámaíró-kerekasztal összejövetelein. Mindenkinek megvolt a véleménye a másikról, gyakran anélkül, hogy akár egy sorát is olvasta volna. Azt javasoltam, írjunk egymásról esszét. Jászai Mari kalapjából húztuk ki egymás nevét, hogy ne a szimpátia, hanem a véletlen döntsön arról, melyikünknek melyikünkről kell írnia. Én Visky Andrást nevét húztam ki, akinek a gondolkodásmódja és az egész irodalmi tevékenysége távol állt tőlem.

A róla írt dolgozatom a Színház című folyóiratban jelent meg. Később Szegeden majdnem be tudtam mutatni az Alkoholisták című darabját, ami pár évvel később egy fővárosi színházban került színre egy erdélyi társulat vendégelőadásában. A remek előadás után az előcsarnokban ünnepelték Viskyt, aki kiállt és azt mondta: „Szeretném megköszönni ezt az alkalmat Horváth Péternek, mert az ő esszéje nélkül talán most nem lennénk itt…”

Tehát az életben vannak pillanatok, amikor az ember azt mondja, mégis csak létezik a jó, a normalitás. A Jóccakát színre kerülése is efféle, ünnepi történet. Ascherrel együtt jártam a Színművészeti Főiskolára, ő rendező, én színész szakra. Felületesen ismertük egymást, de volt egy-két helyzet, amelyben valóban találkoztunk. A Mozgó Világba kellett interjút készítenem végzős rendezőkkel, az egyik Ascher volt, lementem hozzá Kaposvárra. Beszélgettünk, mint te meg én, majd két hét múlva beolvastam neki a telefonba a cikket. „Bámulatos, mi mindenre emlékszel, de egyetlen szó sem igaz ma már. A te kérdésed a következő legyen: »Mi van?«, amire az én válaszom: »Beszarás van.«” Ez soha nem jelenhetett meg.

És ő emlékezett erre?

Ascher a darab nyílt próbáján úgy mutatott be a közönségnek: „A szerző Horváth Péter barátom, akivel ötven éve ismerjük egymást.” Akkor gondoltam, hogy ő is emlékszik rám. Ez olyan történet, ami nincs, és mégis van. Két évvel ezelőtt küldtem el neki a darabomat. Másnap válaszolt, hogy nagyon szép munka, és ha két nappal hamarabb küldöm, bemutatják, de már megvan az évadterv. Egy évre rá az orosz–ukrán háború okán akart mást rendezni, fontosabbat és aktuálisabbat. Akkor azt javasolta, vigyem a darabot máshova, mert a jó műveket sürgősen színpadra kell vinni. Én viszont azt akartam, hogy ő rendezze, a Katonában. Még egy évet vártam rá, és végül eljött a pillanat, most megcsinálta. A rettenetes vasmezőn néha átsejlik valami, és akkor az ember örül, mert örülni mindig jó.