Soha ne fogadjon el táplálkozási tanácsokat egy százévestől

Kevés közhelyesebb kérdés van annál, mint amikor megkérdezzük a 100, netán 110 éveseket, hogy mi a hosszú élet titka? Ilyenkor megbízhatóan jönnek a többnyire előre is kitalálható válaszok, hogy a nyugalom, aktív élet, család és barátok.

A világ jelenlegi legidősebb férfija, a 114 éves venezuelai Juan Vicente Pérezt váltó 111 éves angol (!) John Alfred Tiiniswood a mértékletességet nevezte meg, na meg a heti egyszeri egyszer fish and chipset. Ezenkívül, szerinte, minden a szerencsén múlik.

A Netflixen futó Éljünk száz évig: A kék zónák titkai (Live to 100: Secrets of the Blue Zones) című minisorozat szépkorújai a családon kívül a kiegyensúlyozottságot tartják az élet elixírjének, és a növényi alapú étrendet, és a kertészkedést. Amúgy meg listás helyen áll a munkakedv, pozitív beállítódás, a dolce vita, az olívaolaj, portói bor és a fokhagyma is. Olykor felbukkan a szalonna reggelire, kaukázusi kefír és a friss hegyi levegő is. És nem tudunk belekötni egyikbe sem.

Kár, hogy statisztikusok szerint a „mi a hosszú élet titka?” némileg értelmetlen kérdés, amely nem segít megérteni, hogy bizonyos emberek miért élnek olyan sokáig. A probléma neve túlélési elfogultság, amit akkor követünk el,

amikor csak a „túlélőket” választjuk ki, vesszük figyelembe, és megfeledkezünk azokról, akiknek nem sikerült.

Azaz csak egy leszűkített és egyféle tulajdonságokat felmutató mintát (például csak a 100 évet megélt embereket) veszünk alapul egy olyan, mindenkire vontakoztatott kérdés megválaszolására, mint a például a „mi a hosszú élet titka?”. Ezért fals következtetéseket vonhatunk csak le.

Vadászrepülők hozták a megvilágosodást

A túlélési elfogultság leghíresebb példája a második világháborúból származik, amikor az amerikai hadsereg felkérte Abraham Wald matematikust, hogy vizsgálja meg, hogyan lehet a legjobban megvédeni a repülőgépeket a lelövéssel szemben. Tudták, hogy a páncélzat segíthet, nem lehetett azonban bepáncélozni az egész repülőgépet, mert akkor túl nehezek lettek volna a repüléshez. Ezért a bevetésből visszatérő gépeket megvizsgálták, hol érte azokat a legtöbb találat, és látták, hogy leginkább a szárnyakat, a faroklövészt és a test közepét, majd megerősítették ezeket a területeket.

A túlélési elfogultság vizuális ábrázolása. A piros pontok jelzik, hol találták el legtöbbször a visszatérő második világháborús repülőgépeket. Az a javaslat, hogy pont ezeken a helyeken kell megerősíteni a gépeket, példázza   a túlélési torzítást, mivel csak azokat a repülőgépeket elemezték, amelyek nem zuhantak le, azaz

Wald azonban rájött, hogy a túlélési elfogultság áldozataivá váltak, elemzésükből ugyanis hiányzott a teljes kép egy fontos része: azok a repülőgépek, amelyeket szintén eltaláltak, de nem értek vissza, mert lezuhantak.

Ennek eredményeként a gépek rossz részeit tervezték bepáncélozni.

A számba vett golyólyukak valójában azokat a területeket jelezték, amelyeket eltalálhatnak ugyan, de a gép repülhet tovább. Hiszen ha nem így lenne, akkor vissza sem térhettek volna, és nem vizsgálhatták volna meg a repülőket.

A meglepő következtetés pedig az volt, hogy

pont azokat a gépfelületeket nem kell megerősíteni, ahol a legtöbb a golyónyom.

A sértetlen részeken, ellenben igen, mivel az itt eltalált gépeket lelőtték, ezért soha nem tértek vissza a felmérésre – érvelt a matematikus.

Kudarc-vakságban szenvedünk

Meghökkentő észcsavar, de így végiggondolva teljesen nyilvánvaló, hiszen csak a túlélőket vették számításba. És az is egyértelmű, hogy ez a túlélési elfogultság (vagy torzítás) mindenütt jelen van az életünkben.

Hogy csak a leggyakoribb példát említsük: a sikeresség egyoldalú túlhangsúlyozását. Tele a média a sikeres vállalkozók, színészek, sportolók receptjeivel, akik keményen dolgoztak, hittek magukban, és a viszontagságok ellenére egy napon révbe értek. De soha nem olvasunk, hallunk olyan példákról, akik megpróbálták ugyan, mindent beleadtak, de még sem sikerült nekik elérniük céljaikat.

Hiányos tehát a kép, mert kihagyjuk, ezért nem vesszük figyelembe a kudarcokat.

A tendenciózus merítés pedig torzíthatja a következtetéseket, és félrevezethetnek.

Nem megyek egyetemre, minek?!

De vegyünk a híres milliárdosokat, Mark Zuckerberget, Steve Jobsot, vagy Bill Gates-et, akik otthagyták az egyetemet, csak hogy vállalkozásuknak szentelhessék minden energiájukat. Címlapokon olvashatjuk szokatlan történeteiket, ami meg is hozta a (torz) eredményt. A New York Times beszámolt arról, hogy egy Szilícium-völgyi vállalkozó, Peter Theil, elindított egy programot, amelyben 100 ezer dollárt ígért azoknak a fiatal vállalkozóknak, akik otthagyják az egyetemet és teljes mellszélességgel csak a biznisszel foglalkoznak. A cikkben egy karikatúrán a következő szöveg olvasható: „A főiskola balekoknak való”.

Könnyű megérteni az ilyen történetek vonzerejét. Biztató hallani arról, hogy sikeres emberek dacolnak az esélyekkel, és csábító elhinni, ha ők egyetem nélkül gazdagodtak meg, akkor én is megtehetem.

De ha megnézzük azokat, akik nem járnak főiskolára, egyetemre, de nem is lettek gazdagok, akkor már egészen más kép rajzolódik ki.

A diplomások foglalkoztatási rátája a legtöbb országban többnyire magasabb, mint a nem diplomásoké. Ahogyan a diplomások átlagos éves fizetése is magasabb, mint a nem diplomásoké. Bár az egyetem nem szükséges feltétele a gazdagságnak, de ha a teljes képet nézzük, és nem csak a „túlélőket", világossá válik, hogy a diploma bizony nem árt, sőt segít.

Napi egy doboz a hosszú élet titka?

De térjünk vissza a hosszú élet tikához és vegyünk egy abszurd példát. Képzeljünk el egy 100 fős csoportot, akik egész életükben dohányoztak. A dohányosok nyilván korábban halnak meg rákban, tüdőbetegségben vagy szívbetegségben, de azért akadhat egy-kettő idős bagós, akik dacolnak a kockázatokkal, és megérik a 100-at. A rettenthetetlen újságíró pedig nekik szegezné a klasszikus kérdést 100. születésnapjukon, hogy minek tulajdonítják ezt a szép kort?

„Napi egy csomag cigi elszívásának” – válaszolnának köhécselve a szerencsés matuzsálemek.

A túlélési elfogultságunkban összekeverjük a korrelációt, (egy lehetséges összefüggést), az oksággal. Néhány sikeres példából általánosítunk, és tévesen feltételezzük, hogy ezek az attribútumok (például a dohányzás) okozzák, (ebben a példában nem akadályozzák) a sikert (a 100 éves kor elérését). Tesszük ezt úgy, hogy nem ismerjük és nem vesszük számba a többi, hasonló jellemzőkkel rendelkező esetet, amelyek nem teljesítettek jól, például azokat a dohányosokat, akik nemhogy a 100 évet nem élték meg, de még a hatvanat sem.