Semmit sem csinálni ciki? Inkább zajt csapunk, csak nehogy véletlen egyedül érezzük magunkat
Ma cselekvés- és eredménykultusz van – semmit sem csinálni megvetendő. Extrém sport. Ha mégis rajtakapnak a céltalan bambuláson, letagadjuk: „egy projekten gondolkodom éppen”. Pedig olyankor történik a legtöbb, amikor nem történik semmi. Ha hagyjuk. De általában nem hagyjuk, mert a valódi „semmit csinálás” azt jelenti, hogy egyedül vagyunk. És az lehet szorongást keltő is, attól függ, hogyan vagyunk mi egymással – én az énnel.
Ez a cikk az Éva Magazin korábbi lapszámában jelent meg először „Egyedül magammal” címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!
Talán Róbert Gida volt az utolsó boldog gyerek, aki időnként nem csinált semmit. El is magyarázta, hogyan kell a semmit csinálni: „Az ember csak megy, odahallgat olyasmire, amit úgysem hall, és nem izél semmivel.” De aztán az Elvarázsolt Völgyben rá is rátört valami furcsa érzés és mindenáron meg akarta tudni, hogy Micimackó eljön-e hozzá, ha ő már majd végképp „semmit se csinál”. És hogy mindig, de mindig tényleg kapcsolatban maradnak-e? Micimackó teljes szívéből meg is ígérte, hisz egy csekély értelmű medvebocs mit sem tud arról, mihez hasonlít, amikor az ember tényleg nem csinál már semmit. És mi sem tudjuk, mert annyi színes, szagos, mozgó képpel vettük magunkat körül, nehogy véletlenül egyedül érezzük magunkat, hogy azt sem tudjuk, milyen az, amikor elúszik a külső hang és fölerősödik a belső. Van, aki szereti, de legalábbis meghallgatja a belső hangjait, van, aki inkább zajt csap.
Talán Róbert Gida volt az utolsó boldog gyerek, aki nem csinált semmit?
FELBOSSZANT, AZ IS VALAMI
Lilla masszőr, aki az ismerősei számára úgy jár, mint egy sajátságos szerkezetű óramű. Amikor már lement a reggeli csúcsforgalom, még sincs egyetlen posztja sem a Facebookon, akkor lehet tudni, hogy délelőttös. 3 óra után viszont elkezdenek áradni az „5 dolog, amitől tutira behalsz a röhögéstől...” jellegű posztjai – olyankor egyedül van otthon. Este általában 10 körül unja meg a tévézést, és elkezdődik a spirituális bölcsességek napszaka. „Muszáj magam hangulatba hozni, mert nem megy könnyen az elalvás – vallja be őszinte öniróniával. – Ilyenkor a cuki macskás fotókra és a Coelho- és egyéb szívmelengető bölcsességekre gerjedek. Hátha egyszer megtalálom, ami rajtam is segít! Ezeket már a telefonomról nyomom, Tibi mellettem húzza a lóbőrt, szívesebben szexelnék vele, de mit tegyek, ha már 8-kor bealszik. Délutánonként a legrosszabb egyedül lenni itthon, mert akkor eszem is. Direkt nem főzök, hogy ne egyek, de azért mindig találok nasit. Hát jobb, mint ha piálnék, nem? Közben pörgetem a fész-bejegyzéseket, hogy ne kelljen arra gondolnom, vajon Tibi mért olyan fáradt mindig mellettem az ágyban. Gyanakszom egy csajra, de annak gyerekei vannak, azzal biztos nem kezd. Tömöm be a zacskó csipszet, és közben rákattintgatok a sok hülyeségre, amiket mások megosztogattak. A hozzám hasonlóak, akiknek nincs más életük. Ha nagyon mélyen vagyok, elszívok pár cigit és lemegyek egy csokiért. A csoki után jön a mélypont, akkor már utálom magam a zabálásért. Egy tehén persze hogy nem kell a Tibinek! Ha nagyon nekikeseredem, akkor általában felhívom azt a barátnőmet, amelyik képes megnevettetni. Vagy az anyámat, ő általában felbosszant, az is valami. Mikor Tibi megjön, megvacsorázunk, utána ő játszik valamennyit, de nem egy nagy kocka, hamar elalszik. Én pedig próbálok találni valami jó filmet, hogy ne legyek annyira egyedül.”
Sokszor nem merünk egyedül maradni a gondolatainkkal.
KAPCSOLATRA HANGOLVA
Sokat halljuk, hogy az ember születésétől fogva társas lény és elemi igénye kapcsolatban lenni. Tény, hogy amikor megszületünk, sem fizikailag, sem lelkileg nem vagyunk kész az önálló életre. „A csecsemő nemcsak fizikailag szorul gondoskodásra, de arra sem képes, hogy az érzeteket érzésekké transzformálja, valamint arra sem, hogy a feszültségeit szabályozza, ezeket az anya ösztönösen tanítja meg – magyarázza Sinkovics Andrea pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus. – Például azzal, hogy amikor a gyerek elesik, odaszalad hozzá és azt mondja: – Jaj, szegénykém, biztos nagyon fájt! – Vagyis megnevezi, hogy mi történt vele. A csecsemőnek alapszükséglete, hogy rezonanciát keltsen valakiben, és egy érzelmileg elérhető és visszatükröző anya ezt teszi. A tükrözések segítségével tanítja meg az anya azt is, hogyan tudjuk az érzéseinket szabályozni, a feszültséget, az izgalmat, a félelmet csökkenteni. Egy érzelmileg nem vagy nem megfelelően rezonáló anya mellett a gyereket túlterhelő elszakadásélmény lehet traumatikus is, különösen, ha nincs alternatív biztonságot jelentő közeg. Ezzel szemben az érzelmileg kielégítő kapcsolatban még az olyan traumatikus élményt is fel tudja dolgozni a gyermek, amilyen például egy hosszadalmas kórházi kezelés. Az egyedüllétre való képesség összefügg az autonómiával, ahová az anyával való együttlét és a tőle való elszakadás fejlődési folyamatában érkezünk meg fokozatosan. A saját érzéseink megtapasztalása a legerősebb én-élmény, amelyre az egyedüllét kínálja a legjobb alkalmat. Leegyszerűsítve: az tud jól egyedül lenni, aki tud jól együtt lenni. Sok ember felnőtt korában ezért tűri rosszul az egyedüllétet, mert továbbra is szüksége van az állandó visszatükrözésre: arra, hogy valakiben mindig rezonanciát keltsen a léte, mert a másik reakciója közben születik meg benne is az élmény, és válik átélhetővé, ami történt.”
De vajon a túlzott rezonanciaigény kóros vagy alkati jelenség? A pszichológus szerint biológiailag is megalapozott és a temperamentummal is összefügg, hogy kinek mennyi ingerre van szüksége, és azok mennyire hevesen kötik le a belső energiáit. Az introvertált emberre a kis inger is nagyon erősen hat, mert sok a belső történése. Az ilyen ember inkább visszahúzódik. Az extrovertált személyiségnek viszont a kellemesen „ingertöltött” állapotához sokkal több külső hatás szükséges. Az ingerekkel való bánás részben ideg élettanilag „előhuzalozott” – vagyis alkatilag nagyon más az ingermennyiségre való igényünk –, részben az élettapasztalatok függvénye. Ez bizonyos életszakaszokban is különbözhet: a szerelmes ember vagy a kamasz túlzottan tele van belső „eseményekkel” ahhoz, hogy még a környezetére is figyelni tudjon, tökéletesen elvan magával, az érzéseivel.
Az tud jól egyedül lenni, aki tud jól együtt lenni.
RAJTA NE KAPJANAK
Dóra könyvelő, nagyon sokat van otthon egyedül, távmunkában dolgozik. A második férjével él, főiskolás lánya ritkán jár haza, a barátjához költözött. „Mióta az eszemet tudom, szeretek egyedül lenni. Ez biztos nem volt igaz arra az időszakra, amikor magányosan éltem, de az rövid ideig tartott. Gyerekkoromban a Balatonnál töltöttük a szünidő nagy részét az öcsémmel. Rengeteget olvastam, és gyakran a strandra is egyedül sétáltam le – kicsit megszáradtam, és már mentem is haza. Mindig nagyon izgattak a könyvek a szüleim szobájában. Mikor nem voltak otthon, beosontam és egy afrikai útikönyvben bámultam a sok meztelen bennszülöttről készített fotót. De a nagy tabudöntés a Káma-szútra volt. Azt eldugták a többi könyv háta mögé, úgyhogy különösen nagy izgalmat jelentett, hogy rajta ne kapjanak, hogy rájárok. Úgy emlékszem, ez inspirálta az első kis szexuális játékaimat. Fölvettem anyukám ruháit, cipőit, a tükör előtt táncmozdulatokat próbálgattam – rettentő gátlásos voltam egyébként. Később, amikor kollégista lettem, aztán meg, mikor fiatal anya, nagyon nagy kincsnek számított egy-egy félóra egyedül otthon, és még akkor is elő-előjöttek a régi reflexek. Sok egyéb mellett a 4-5 kilométeres futások, később pedig a mindennapos hosszú kutyasétáltatások értékét is nagyrészt az egyedüllét adta. Nem arról van szó, hogy nem szerettem a családommal lenni, hanem hogy mérhetetlenül jólesett, hogy senki nyűgére nem kell reagálnom, nem kell dolgoznom sem – ez maga volt a végtelen szabadság. Nem születtek világmegváltó gondolataim közben, inkább csak érzések, emlékek, történések kusza átvonulása, valami céltalan duruzsolás zajlott a fejemben. Ma egészen más az egyedüllét tartalma: szinte minden percem a kötelességteljesítésről szól – dolgozom, tornázom, próbálom felszámolni a kuplerájt, utolérni magam. Nem is tudom, mikor volt olyan utoljára, hogy csak úgy voltam, ölbe ejtett kézzel. A tétlen egyedülléteket igazából az utazások közben élem meg: a metrón, buszon remekül lehet csak úgy lenni és kinézni a fejemből. Kevés magamhoz hasonlót látok, mert mindenki vagy zenét dug a fülébe, vagy játszik a telefonján.”
LEHETŐSÉG
Sinkovics Andrea szerint az egyedüllét egyik legfontosabb történése: a szabadság. Ilyenkor tud megtörténni az események feldolgozása – a tudattalanban nagyon is sok munkafolyamat zajlik bambulás közben, akár egy bekapcsolt számítógépben: automatikus gondolatok, érzések, szorongások, feszültségek futnak féltudatosan vagy tudattalanul. „A lelkünk állandóan »ON« állapotban van. De ha egészségesen működünk, akkor ez nem akadályozza meg azt, hogy másokhoz alkalmazkodjunk, hiszen van egy erős »én«, aki ezt menedzselni tudja. Amikor azonban nem kell figyelnem egy másik emberre, akkor jobban kiélesedik a belső hallásom. Az is nagyon fontos, hogy vajon mi és milyen intenzitással bukkan elő lelkünk mélyéről az egyedüllét csendjében. Ez az élmény az egyik embernek elemi igénye lehet, másban viszont feszültséget kelt. Ha pedig két nagyon különböző »magányigényű« ember kerül össze, akkor ez problémát is jelenthet, mert van, aki a személye elleni támadásnak veszi, ha a társa egyedül szeret lenni. Úgy érzi, ez azért van, mert ő nem elég érdekes.”
Az egyedüllét: lehetőség – az alkotás tere is, fűzi hozzá Sinkovics Andrea. Amikor írsz valamit, barkácsolsz, belefeledkezel abba, amit csinálsz, az a „flow” érzése – Csíkszentmihályi Mihály szerint maga a boldogság. Sokan úgy tekintenek az egyedüllétre, mint valami kipipálandó kínlódásra, amelyen valahogy túl kell esni. Pedig ilyenkor van alkalom azt csinálni, ami nekünk jó, legyen az bármi. Ilyenkor lehet a fantáziánkat szabadon engedve próbálgatni a megküzdést: gondolatban szituációkat újrajátszani, beolvasni a főnökünknek, ha a valóságban nem tettük. Ábrándozni, színes tintákról álmodni...