Toledóban is etalon a Szépművészeti Múzeum

Spanyolország talán Európa leggazdagabb országa épségben megmaradt műemlékekben, ami leginkább annak tulajdonítható, hogy Hispániát elkerülte a második világháború. Vagy inkább fordítva: az ország Franco lavírozásának köszönhetően kimaradt a világégésből. Akárhogy is, ennek az építészeti kuriózumokat kedvelő utazó csak örülhet. Főleg, ha megcsodálhatja a spanyol „korona legszebb gyémántját”, Toledót. Helyszíni riport Spanyolország egykori fővárosából.

Töltött káposzta a Tajo partján

1989 októberét írtuk, és valami olyasmire vállalkoztam, amire mai fejemmel semmiképpen: az agyonstrapált Škoda 105-ösömmel nekivágtam Spanyolországnak. No, nem egyedül, hanem egy újságíró kollégámmal, akivel nem sokkal korábban egy vízilabda-eseményen, a nyugat-berlini világkupán barátkoztam össze, és mivel akkor már túl voltam egy eseménydús házasságon egy dél-amerikai hölggyel, és viszonylag jól ment a spanyol, úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy Barca–Real klasszikust a Nou Campban. 

Abban az életkorban még teljesen természetes, hogy az efféle elhatározást tett követi, a rohamléptékben lazuló vagy inkább fülsértő robajjal összeomló létező szocializmus viszonyai között nem okozott gondot a világútlevél és a spanyol vízum beszerzése (a nagykövetség az Eötvös utcában volt, egyháznyira az Újpesti Dózsa székházától…), és a őrült terv megfogalmazásától számított három nap múlva már át is gurultunk Hegyeshalomnál a felszabadulóban lévő világot a szabadtól elválasztó határon.

Neuchatelben éjszakáztunk Philippe barátomék tóparti házában. Philippe ugyan nem volt otthon, de édesanyja zavarba ejtő kedvességgel fogadott, a marhasült, az olívaolajjal nyakon öntött saláta és a kísérőként szervírozott Feldschlösschen sör íze még 33 év múltán is itt van a számban. 

Másnap estére meg is érkeztünk Barcelonába, és imádott Katalóniám úgy fogadott, ahogy rajtam kívül is megannyi magyar turistát: azon melegében feltörték a Škodánkat, és mivel a zsiványok az égvilágon semmit sem találtak az üres kocsiban néhány rockkazettán kívül, hát magukkal vitték a komplett Rolling Stones-készletemet. 

Ennél viszont nagyobb baj volt, hogy a haramiák a jobb hátsó ablak bezúzásával hatoltak be, és attól kezdve több mint egy héten át csak úgy tudtam leparkolni, hogy szorosan a fal mellé manővereztem a tűzvörös Škodámat. „Robust” – jellemezte elismerően még Neuchatelben Philippe cimborám anyukája, és valóban, a robusztus Škoda simán lehozta az oda-vissza hatezer kilométeres utat, még bevert jobb hátsó ablakkal is. A szellőzésre egy percig sem volt gondunk…

Aztán annak rendje s módja szerint megnéztük az El Clásicót, akkoriban még nem jelentett problémát újságíró-igazolványunk felmutatásával a bejutás a Nou Campba. Hogy örömöm teljes legyen, Julio Salinas egy és Ronald Koeman két góljával 3–1-re levertük a Madridot – így, többes szám első személyben –, pedig Hugo Sánchez az ötödik percben a hófehéreknek szerezte meg a vezetést. (Ha valaki nem tudná, a nagy Johan volt az edzőnk, igen, igen, Cruyff.)

Aztán Léridán – ma már, a katalán reneszánsz idején Lleida – és Zaragozán keresztül elindultunk Madridba, ami országúton nem kevesebb mint 616 kilométer. A „robust” Škodámnak ez meg se kottyant, mint ahogy két nappal később a toledói kiruccanás sem a fővárosból. 

A zsákfalu, amelynek Toledo a neve

És most, csaknem 33 év múltán itt állok Anna lányommal a Tajo folyó kanyonjának peremén, hátam mögött a világ – szerintem – egyik legszebb, százkét évvel ezelőtt mór stílusban épült pályaudvara, előttem a világ – megint csak szerintem – egyik legszebb városa, Toledo, a lábam alatt pedig a kanyargó folyó. Amelynek a partján…

Na ez az a pillanat, amikor muszáj felhívnom barátomat, mert szinte agyonnyomnak a rám zuhanó emlékek.

Komolyan Toledóban vagy? De jó! Emlékszel, amikor leereszkedtünk a Tajo partjára, tüzet raktunk száraz gallyakból, és a nyílt lángon melegítettük meg az otthonról hozott töltöttkáposzta-konzervünket?!

Hát lehet elfelejteni a konzerv töltött káposztát?!

Persze Toledo jóval több egy emberöltővel ezelőtti Globus konzerv emlékénél. 

Ahogy átbaktatunk a Puente de Alcántarán, a római időkből itt maradt festői hídon, és belépünk Toledóba, gondolatban kalapot emelünk a toledói lakosok kreatív fantáziája előtt. Tudniillik alcántara (Al-qantara) arabul annyit tesz, hogy – híd… Mert, mondanom sem kell, Toledo 713-tól, amikor Tarik ibn Zajed seregei elfoglalták, 370 éven át muzulmán uralom alatt volt. Egészen 1085-ig, amikor VI. Alfonz visszafoglalta a várost a móroktól. 

(Az átlag magyar turista, ha eljut Spanyolországba, többnyire leragad a Costa Braván, Barcelonában. De ha mégis vesz egy nagy levegőt, és ellátogat Madridba, az Ibériai-félsziget mértani középpontjában épült, elővárosokkal együtt hatmilliós fővárosba, akkor ott már semmiképpen se álljon meg, hanem vásároljon egy retúrjegyet 22 euróért Toledóig az AVE-ra, vagyis a nagy sebességű vonatra, amely 25 perc alatt felfalja a Madrid és Toledo közötti 67 kilométeres távolságot. Ugyan a hivatalos menetidő 33 perc, de a mi vonatunk attól számítva, hogy kifutott az Atocha pályaudvarról, 25 perc múlva már begördült Toledóba. Nota bene, ha az utas esetleg elalszik az AVE-n, akkor sincs baj, mert Toledo amolyan „zsákfalu”, ott a vasút véget ér, nincs tovább sín.)

Szóval itt vagyunk Toledóban, ahol emlékeim szerint semmi sem változott 1989-hez képest. Szerencsére. Mert a város úgy meseszép, ahogy van, és a spanyolok egyvalamihez nagyon értenek: a műemlékeik karbantartásához. Meg ahhoz, hogy tájidegen, oda nem illő építészeti borzalmakkal ne rontsák el az idilli összképet.

Az idő verőfényes, de most, délelőtt tizenegykor még csípős, itt fenn a Mesetán, az ország jelentős részét elfoglaló, 600 méter magas fennsíkon bizony hidegebb a tél, mint a tengerparton. Aztán később a napon már tizenöt fokig is felmelegszik a levegő, de az még odébb van.

Kezdjük a sétát a katedrálisnál (La Catedral de Santa María), amely zömmel a XIII. században épült gótikus stílusban. Gyönyörű, szó se róla, de nekem jobban tetszik a sevillai, amit két hónappal korábban volt szerencsém megcsodálni. Ha szembeállunk a főkapuval, az egyik tornya égbe nyúló, csipkés, a másik alacsonyabb, és félgömbszerű kupolában végződik. 

Utalás a Szépművészeti Múzeumra

Innen nincs messze az El Greco múzeum a valamikori zsidónegyedben, a juderíában. (Tudni kell, hogy a katolikus királyok 1492-ben, miután visszafoglalták az utolsó mór erődítményt, Granadát, kiűzték Spanyolországból a zsidókat.) Ez az ország egyetlen El Greco múzeuma, és jogosan van Toledóban, hiszen Toledo El Greco városa.

Bár semmi sem biztos száz százalékig, úgy tartják, hogy a késő reneszánsz és a barokk között hidat képező manierizmus legnagyobb festője 1577 tavaszán érkezett meg  Toledóba – abba a Toledóba, amely 16 évvel korábban, amikor II. Fülöp áttette a székhelyét Madridba, elveszítette fővárosi rangját. El Greco, ugye, annyit tesz, hogy „a görög”, hiszen mint köztudott, hősünk 1541-ben Iráklionban, Kréta szigetén látta meg a napvilágot Domenikosz Theotokopulosz néven, és velencei, majd római időszakát követően érkezett Toledóba, ahol megbízást kapott a részvételre a katedrális felújítási munkálataiban. (El Greco nemcsak festő volt, hanem oltárépítő és szobrász is.)

Ahogy belépünk a múzeumba, földbe gyökerezik a lábunk. Diavetítés formájában bombázzák információkkal a látogatót, és az első kép nem más, mint az 1576-ban festett Bűnbánó Magdolna (Santa María Magdalena).

És az aláírás tanúsítja, hogy a festmény Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban található!

Azt természetesen tudtuk, hogy a Szépművészeti rendelkezik a világ egyik leggazdagabb El Greco-gyűjteményével, no de az mégiscsak szívet melengető, amikor mindezzel Toledóban szembesülünk…

Ami azt illeti, a toledói El Greco-kollekció sem szegényes. A Krisztust és a tizenkét apostolt ábrázoló sorozat szemkápráztató, ahogy az egész kiállítás. A festő Toledóban műhelyt alakított ki, ahol többen dolgoztak a keze alá, hogy eleget tudjanak tenni a királyi udvarból érkező megrendeléseknek. Itt dolgozott fia, Jorge Manuel is, aki apja 1614-ben bekövetkezett halála után vitte tovább a vállalkozást. Aztán El Greco festményei szép lassan kimentek a divatból, és hihetetlen módon el is felejtették, hogy egyáltalán létezett egy ilyen nevű festő. Mígnem a XIX. század végén a francia romantikusoknak, Théophile Gautier-nek és Delacroix-nak, majd később Manet-nak eszébe jutott, hogy élt jó háromszáz évvel korábban egy El Greco nevű zseni, aki furcsa hosszúkás szenteket festett Toledóban… Aztán a spanyolok is újra felfedezték „a görögöt”, és amikor 1902-ben a madridi Pradóban megrendezték a nagy El Greco-kiállítást, majd hat évre rá megjelent Manuel Bartolomé Cossío tollából az El Greco-monográfia, a festő végre visszanyerte a spanyol – és a nemzetközi – kulturális életben az őt megillető helyet. 

Cervantes, a kikeresztelkedett zsidó?

Az El Greco múzeumtól pár méterre van a középkori zsinagóga, amely persze 1492-ben, amikor Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd kiűzte Spanyolországból a zsidókat, elvesztette eredeti funkcióját. Illetve nem is akkor, hanem már az 1391-es pogrom után, amikor keresztény templommá alakították át a Santa María la Blanca néven 1180-ban mudéjar, azaz mór stílusban épült zsinagógát. A tizenhetedik században elhagyatott volt az épület, később, a napóleoni háborúk idején raktárnak használták, és csak 1930-ban nyilvánították nemzeti emlékhelynek.

A zsinagógában elképesztően informatív és gazdag kiállítás található a korabeli zsidóság életét bemutató tárgyakkal és képekkel. Az egyik tárlóban meghökkentő eszmefuttatás olvasható arról az amúgy nem teljesen ismeretlen tényről, miszerint Miguel de Cervantes Saavedra, a Don Quijote szerzője valószínűleg zsidó volt.

Az elmélet alátámasztására felidézik Leandro Rodríguez, a lausanne-i egyetem professzora tanulmányát. A tudós ideája szerint az 1549-ben született Cervantes szülei kikeresztelkedett zsidók voltak, conversos, ahogy akkoriban nevezték őket. Rodríguez professzor kutatásai bebizonyították, hogy Cervantes nem Alcalá de Henaresben született, ahogy korábban gondolták, hanem Sanabriában, Zamora közelében, ahol a XVI. században nagy létszámú converso közösség élt. Édesanyja családneve, a Saavedra héber eredetű, továbbá a Don Quijotéban számos rejtett utalás van a szerző, illetve a búsképű lovag zsidóságára. (Például az, hogy sohasem eszik disznóhúst.)

Mindegy is, akár igaz az elmélet, akár nem, Cervantes származásától független, hogy a Don Quijote volt a világtörténelem első regénye.

Az egynapos toledói kirándulásba még belefért az Alcázar monumentális épületének megtekintése – szigorúan csak kívülről. Itt fogadta 1521-ben II. Fülöp Hernán Cortést, miután a konkvisztádor visszatért a meghódított Mexikóból. (Akik esetleg olvasták két hónappal ezelőtti sevillai beszámolónkat, azok kedvéért eláruljuk, hogy alcázar nevű épület nem csak Sevillában van…)

Ezek után már nem maradt más hátra, mint elhagyni Toledót az Alcántara hídon keresztül, ugyanott, ahol délelőtt beléptünk a városba. Majd elsétáltunk a mesefilmbe illő pályaudvarig, a restiben megittunk egy cappuccinót, majd az AVE szűk félórás száguldással visszavitt az Atochára. 

Mondtam már, hogy ha Madridban jár az olvasó, semmiképpen se hagyja ki Toledót?!

(Borítókép: Gáll Anna / Index)