Anya, feleség, háziasszony, jó nő: identitásaink óráról órára változnak, de ezek mind mi vagyunk

„A napom tele van identitásváltások sorozatával. Anya vagyok, társ, feleség, háziasszony, jó nő – egyik sem zárja ki a másikat.”

Képzeljétek, én járok körmöshöz. Nemcsak azért, mert megéri, hisz öt ujjra csak fél árat kell fizetni és fél óra alatt kész vagyok, hanem azért is, mert ettől jobban érzem magam. Mármint attól, hogy rendben vannak a körmeim. Ez nagyjából arra vezethető vissza, hogy az anyukám kozmetikus, illetve szépítész, ahogyan ő hívja magát. Hitvallása szerint a szépség egyik kulcsa a külső-belső harmónia. Mind a kettőért tenni kell és mind a kettő megvalósításához remek szakemberek vannak. Sokféleképpen éljük meg a nőiességünket – nekem a manikűr vagy az anyukám keze között töltött néhány óra tesz jót. Ahogy a reggeli smink feldobása is. Nem gondolom, hogy sokkal szebb lennék tőle vagy hogy smink nélkül ne volnék teljes ember, egyszerűen jólesik a lelkemnek az az öt perc reggel, amíg kicsit csinosíthatom magam.

Anya, feleség, háziasszony, jó nő: identitásaink óráról órára változnak, de ezek mind mi vagyunk

EZER ARCOM

A napom tele van identitásváltások sorozatával. Reggel 6-kor például szörny vagyok, utána alszom még egy picit, amíg a férjem kimegy a gyerekkel játszani, majd legurítom a kávémat, és ogréból elkezdek emberré változni. Kiosztom a reggeli puszit Barnabásnak az anyai énemmel, majd a napindító csókot a férjemnek, hogy legyek egy kicsit feleség is. Aztán bevonulok a fürdőbe, lezuhanyozom, felrakom az alapozót, a szempillaspirált és egy szájfényt, ettől jó nőnek érzem magam. Nem a sminktől, hanem a cselekvéstől, hogy tükör előtt szépítgetem magam. Utána elmegyünk a játszóházba vagy a bölcsibe és segítséget kérek, hogy bejussak az épületbe, mert másfél kézzel nem tudom egyszerre kinyitni az ajtót és betolni a babakocsit. Ilyenkor fogyatékosnak érzem magam. Az utcán amúgy babakocsit toló nő vagyok, aki gondosan kiválasztotta a kabátjához illő sálat. Ezt valamelyest megkönnyíti az a tény, hogy van egy játszótérre járó kabátom, amihez valóban körültekintően választottam ki a játszótérre járó sálamat. Az, hogy ezek közül valamelyik ételfoltos kicsit, semmit nem von le az értékéből, amelyet azzal érdemelt ki, hogy egy „csajos” délutánon vásároltam őket, ahogy attól sem érzem kevésbé csinosnak magam, hogy a ruháim bal ujja jobban fel van hajtva, mint a jobb.

Persze ha Barnabás kisautója épp kiesik a kezéből, akkor már ugrom is megmenteni a helyzetet. Ilyenkor anya vagyok. Otthon takarítok kicsit, főzök, porszívózok. Háziasszony-állapot, aztán megjön Marci és a nyakába ugrom mint a társa, aki már nagyon várta őt haza. Este altatás, utána sorozatnéző randi a kanapén. Percenként változnak az identitásaim. Egyik sem zárja ki a másikat, mindegyik elengedhetetlen, meghatározó része annak a masszának, ami én vagyok.

SKATULYÁK NÉLKÜL

Büszke vagyok arra a női energiára, amely érzékennyé tesz, amely anyává, feleséggé, barátnővé varázsol egyik percről a másikra. Ugyanez az energia tesz néha elviselhetetlen hárpiává, szélsőséges hangulatemberré. Ugyanakkor nem hiszem, hogy ezek az állapotok, személyiségjegyek pusztán a női létben keresendők. Minden sokkal összetettebb, színesebb, bonyolultabb. Mi is, az identitásaink is, a helyzetek is, amikbe belekerülünk, amiket előidézünk, és ahogy reagálunk rájuk. Fontosnak és pozitív, minőségi részemnek tartom a bennem élő nőt, jól érzem magam a bőrömben a hormonjaimmal, genderjegyeimmel, amelyeket néha kiemelek, néha háttérbe szorítok. Jó érzéssel tölt el a tudat, hogy a szekrényemben lapulnak magassarkú cipők, még akkor is, ha ezek 90 százaléka három éve nem volt a lábamon. Békében élek az epilátorommal, a tamponos dobozzal, a dugicsokijaimmal, a fiatalságom és üdeségem megőrzése végett használt kétszázhatvanhat különféle kencémmel.

Barnabást igyekszünk úgy nevelni, hogy árnyaltabb képet kapjon a világról, a benne élő nőkről, férfiakról. Elsősorban embereket, egyéneket lásson, ne pedig nemeket. Nyilván a legnagyobb hatással az van rá, amit tőlünk lát. Anyát mint nőt, apát mint férfit, a nő és férfi közti kölcsönhatást és egyenrangúságot. Ez utóbbi a legfontosabb, amit szeretnénk átadni neki. Ő úgy nő fel, hogy apa ugyanúgy pelenkázza, játszik vele és eteti, mint anya. Látja Marcit is porszívózni, főzni, mosogatni. Nem kategorizálunk számára férfi és női feladatokat, ahogyan férfi vagy női érzelmeket sem. Az elérzékenyülés, a sírás, a meghatódás nem gyengeség, hanem megannyi szín az érzelmi palettánkon.

Remélem, ha felnő és tudatosodik benne a nemi identitása, akkor azt nem viszonyítási alapként éli meg. Nem egy nőhöz vagy másik férfihoz képest kell majd férfinak lennie, hanem saját magában kell megkeresnie és megfogalmaznia ennek az identitásnak a jegyeit, erősségeit és gyengeségeit. Igyekszem úgy alakítani a hétköznapjait, hogy a „lányos” és „fiús” címkéket kiiktassam a szótárából. Nem szeretném, ha negatív attitűdök társulnának ezekhez a szavakhoz, ha azért nem választana egy játékot, könyvet, mert az „lányos”, miközben neki tetszik. Persze akaratlanul is hatnak ránk a sztereotípiák, és valami mély ösztön is dolgozik bennünk. Valahogy Barnabásnak is nagyobb örömet szerez az autók tologatása, mint a babázás, és az is biztos, hogy egy doboz legót kér a Jézuskától, nem pedig csillámpónit.

Nehéz és felelősségteljes döntések sorozata, hogy a gyermekünk személyiségjegyeit mivel társítjuk, melyiket helyezzük előtérbe, melyiket szorítjuk kicsit hátrébb. Sokszor tudattalanul. A társadalmi eligazodáshoz fontos a nemi szerepünk. A cél viszont mindenki számára ugyanaz: boldog emberként élni a hétköznapokat, akár nőként, akár férfiként. A boldogság nem centikben, pénztárcavastagságban, hajhosszban, ujjak számában, cipősarkak méretében, a kisautózással vagy babázással töltött percek számában, a családi állapotunkban, az autónk motorméretének köbcentijében vagy a világra hozott gyerekeink számában keresendő. Csak és kizárólag bennünk és a saját magunk által felállított mércénken mérve.