Életveszélyes, ha ennyiszer megfeledkeznek a nőkről

Színház, koncert, konferencia – mivel szoktad tölteni a felvonások, szekciók közti szüneteket? Szinte biztos vagyok benne, hogy a női mosdó előtti hosszas, dühítő sorban állással. És ez még csak egy a számtalan probléma közül, melyet az okoz, hogy a tervezés világában megfeledkeznek a nőkről.

Már megvásárolható a 2024-es tavaszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

A nőket arra szoktatja a társadalom, hogy csendben vegyék tudomásul a kényelmetlenséget

Nyugat-Európa egyes országaiban már a nemi kétosztatúságot is meghaladja a gondolkodás, elismerve a nem bináris, interszex és queer emberek létezését is. Ehhez képest a tudományos kísérletek, a dizájn és a közpolitika világának még odáig sem sikerült eljutni, hogy két nem van. Ott még él és virul az avítt megközelítés, miszerint csak egy nem létezik, a férfi (ahogyan maga az ember is alapértelmezetten férfi ) – a nő pedig nem különálló és egyenrangú nem, hanem a férfinak egy altípusa. Ahogy Simone de Beauvoir francia író, filozófus évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta: „A férfi a Szubjektum, az Abszolútum, a nő a Másik.” Ha a nemek közti egyenlőség mégis szóba jön, akkor az csakis mennyiségi lehet, nem pedig minőségi; csakis formális, nem pedig tartalmi. Így áll elő a fent említett helyzet is: ha négyzetméterre ugyanannyi helyet kap egy épületben a férfi – és a női mosdó, akkor a gyakorlati végeredmény az lesz, hogy – többek közt a piszoárok jóval kisebb helyigénye miatt – egyszerre több férfi tudja elvégezni a dolgát, mint nő. (Hányszor láttál életedben férfimosdó előtt tolongást?)

Persze ez olyan dolog, amit nem illik szóvá tenni, legfeljebb viccelődve, „ilyen az élet” felhanggal, semmiképp sem a változás igényével, netán (eleve ez is milyen pejoratív szó!) lázadozva. Ahogy Virginia Santy dizájntanácsadó TED-beszédében fogalmazott: „A nőket arra szoktatja a társadalom, hogy csendben vegyék tudomásul a kényelmetlenséget.” Egyebek mellett arról kérdezte a hallgatóságát, hogy hányuk táskájában lapul kardigán. Sok női kéz emelkedett a magasba, hiszen a középületek átlagos hőmérséklete öt fokkal alacsonyabb, mint ami a nők számára ideális volna, így a nők számítanak rá, hogy fázni fognak. Mint Caroline Criado Perez írja Láthatatlan nők – így vesszük semmibe a népesség felét az adatokra épülő világban c. könyvében (ford. Kránicz Dorottya, Budapest: Gabo, 2019), az átlagos irodai hőmérséklet beállítására alkalmas formulát a 60-as években fejlesztették ki az átlagos 40 éves, 70 kilós férfi nyugalmi anyagcseréje alapján.

A férfit alapértelmezett embernek tekintő hozzáállás annyira általánossá vált, és annyira átszövi az életünket, hogy szinte el sem tudjuk képzelni, hogy másként is lehetne.

Még rosszabb, hogy sokszor maguk a tervezők sem tudják elképzelni: az esetek többségében nem a nőkkel való tudatos kitolásról van szó, „csak” feledékenységről. Márpedig az előítélet, ha nem beszélünk róla, csak tovább erősödik, és adott esetben nem puszta kényelmetlenséget okoz, hanem akár balesetveszélyes, vagy egyenesen halálos következményei is lehetnek.

Nem létező zsebek

Maradjunk először az enyhébb példáknál. Egy transznemű barátnőm említette egyszer, hogy a nemi átmenete után nehezen szokott hozzá, hogy most már állandóan táskát kell hordania magával. De kénytelen, mert – és ez az, ami még jobban irritálja – a női ruhákon nincsenek zsebek, vagy ha véletlenül akadnak, leginkább csak jelképes méretűek. Ránéztem a vállamon lógó táskámra, és belegondoltam, eddig eszembe sem jutott, mennyivel fesztelenebb lenne a mozgás, a gyaloglás, a mindennapi létezés nélküle. A tűsarkú cipőket egész életemben következetesen visszautasítottam – naivan azt hittem, ezzel aztán jól kivédtem minden kapitalista-patriarchális támadást a komfortos gyaloglás ellen. Nőként tényleg hozzászokunk a folytonos kényelmetlenségekhez, és ahhoz, hogy aztán adott esetben minket hibáztassanak értük. Gondoljunk csak a (nem feltétlenül rosszindulatú, de) sztereotip mondásokra a női táskák rejtelmeiről – mintha a nők jellemhibája lenne, hogy a holmijaikat nem tudják ruháik hiányzó vagy alulméretezett zsebeiben elhelyezni.

Szerszámok és balesetek

Ha már a mindennapoknál tartunk: gyakorlatilag természetes számomra, hogy sehol nem érem el a felső polcokat. Nem rajongok ezért, de megszoktam. Holott nem biztos, hogy kellene, mert a 164 cm-emmel nemhogy extrém alacsony nem vagyok, de testmagasságban egészen pontosan az átlagos magyar nőt képviselem. Fogjak szerelésbe, alakítsam át a polcokat? Ha rászánnám magam, nem lenne könnyű dolgom, ugyanis a szerszámokat az átlagos férfi kézmérethez tervezik, és a nők keze átlagosan 2 cm-rel rövidebb, mint a férfiaké. Mielőtt olvastam volna a fent említett Láthatatlan nőket, meg sem fordult a fejemben, hogy ez is elrettentheti a nőket a barkácsolástól (és nemcsak az, hogy azt férfias tevékenységként kódolja a társadalom). Ha mégsem, és netán még foglalkozásként választják, akkor pedig egészségügyi következményekkel kell számolniuk: Criado Perez egy amerikai asztalos-szakszervezet adataira hivatkozva írja, hogy a nők a férfiaknál nagyobb arányban szenvednek el rándulásokat és húzódásokat a csukló és a felkar területén – ez legalább részben tulajdonítható a nem megfelelő felszerelésnek.

Zongorák

De még csak nem is kell feltétlenül nemiszerep-áthágást elkövetni: az elvileg univerzális tárgyak is férfiméretekhez igazodva készülnek. A zongoraművészek közt ugyanannyi nő van, mint férfi, és ez a helyzet még csak nem is új keletű. A kutatásokból azonban folyamatosan az derül ki, hogy a női zongoristák legalább 50 százalékkal nagyobb arányban vannak kitéve fájdalomnak és sérüléseknek, mint férfi társaik. Az egyik, Perez által idézett tanulmány szerint a nők 78 százalékánál alakult ki ismétlődő terhelés okozta sérülés (repetitive strain injury, RSI), szemben a férfiak 47 százalékával. Nem csoda: az átlagos női arasz 18 és 20 cm közt van, míg egy átlagos zongorán az oktávok 19 cm szélesek, ami a női zongoristák jelentős részét hátrányosan érinti. Nem is beszélve a kisebb kezű férfiakról! Egyiküknek, Christopher Donisonnak 1998-ban eszébe jutott, hogy egy kisebb billentyűzettel rendelkező zongorát tervezzen. Lelkendezve számolt be róla, hogy mennyivel könnyebb ezen játszania, az innovatív hangszer a zongoristák „megmagyarázhatatlan viszolygása” miatt széles körben azonban mégsem terjedt el.

Ha meghallgatjuk Karin Ehrnberger TED-előadását, a dolog annyira talán mégsem megmagyarázhatatlan. A svéd ipari formatervező szerint a használati tárgyak külső megjelenése is hozzájárulhat a nemi sztereotípiák erősítéséhez. A világos színű, könnyű, kis méretű gépek nőiesnek számítanak, míg a sötét színű, nehéz, robusztus gépek a férfiassággal, így a nagyobb értékkel és az univerzális professzionalizmussal társulnak. Ehrnberger diplomamunkájában ezt azzal demonstrálta, hogy tervezett egy feminin külsejű fúrót és egy maszkulin külsejű botmixert, majd megfigyelte a reakciókat. A kicsi, fehér, Dolphina névre hallgató fúró láttán az emberek úgy vélekedtek, hogy ez egy nőknek való fúró, és ezt azzal indokolták, hogy gyenge, megbízhatatlan, gyerekes és konyhai eszközre hasonlít. A fekete, masszív botmixerről viszont nem feltételezték, hogy konyhai babérokra törő férfiaknak készült – csak általános dicséreteket kapott.

A férfi(as) a norma, a nő(ies) pedig az attól való eltérés: valószínűleg ezért nem akarta túl sok zongorista kockáztatni, hogy szokatlan hangszerválasztása miatt kétségbe vonják a képességeit. Bizonyos esetekben azonban nem csak a presztízs és az ínhüvely forog kockán. A fegyveres testületeknél szolgáló nők szívesen használnának rájuk szabott eszközöket és egyenruhát, de ezek gyakran nem állnak rendelkezésre – a következmények pedig súlyosak.

”

A női test igényeihez igazodás nem egyenlő a kisebb méret legyártásával – a nő ugyanis nem kicsinyített férfi. Nem elég, hogy mások a testarányai, hanem – ha ez netán nem jutna a tervező eszébe – általában csípője és melle van. Az amerikai katonai egyenruhák tervezésekor csak 2011-ben gondoltak először erre – holott akkor már 35 éve felvettek nőket a katonai akadémiára.

Életveszélyes is lehet a gendervakság

A brit rendőröknél jelenleg is kétségbeejtő a helyzet Criado Perez leírása szerint: a szakszervezeti kongresszus jelentése szerint az érintetteknek csupán 5 százaléka állította, hogy védőfelszerelése sosem akadályozza a munkavégzését. A túlméretezett dzsekik miatt a rendőrnők nehezebben nyúlnak a fegyver után, ami veszélynek teszi ki őket, egyikük pedig arról számolt be, hogy a nem megfelelően illeszkedő, nyomó védőfelszerelés egészségügyi következményei miatt mellkisebbítő műtéten kellett átesnie. 1997-ben egy brit rendőrnő a nem megfelelő védőfelszerelés miatt életét vesztette: le kellett vennie, mert ha rajta volt, anatómiai okokból nem tudta használni a hidraulikus faltörő kost – így védtelen maradt a támadóval szemben.

Azonban nem kell „férfias” szakmákba ártanunk magunkat ahhoz, hogy a tervezés gendervaksága miatt nőként veszélyben forogjon az életünk: bőven elég, ha autóba ülünk. A férfiak ugyan gyakrabban szenvednek autóbalesetet, de amikor a nők járnak így, a következmények súlyosabbak: 46 százaléknál nagyobb eséllyel szereznek súlyos sérülést, és 17 százalékkal nagyobb valószínűséggel halnak meg. Ennek az az oka, hogy a közelmúltig legfeljebb elvétve használtak a női test antropometriája nyomán kialakított törésteszt-bábukat, noha az autófejlesztés során az 1970-es évek óta alkalmaznak törésteszteket. A 2022 novemberében bemutatott svéd modellt több hírforrás az első női törésteszt-bábuként harangozta be – valójában már a kilencvenes évektől léteztek hasonlók, és az USA-ban 2011-től használják őket, de az eddigi modellek egyrészt széles körben nem terjedtek el (többek közt mert pl. az EU-szabványok szerint sem elvárás a használatuk), másrészt nem is képezték le megfelelően a női anatómiát (pl. izomtömegarány, csontsűrűség), pusztán a férfibábuk kicsinyített másai. A svéd kutatócsoport kiküszöbölte ezeket a hiányosságokat – kérdés, hogy az ellen tudnak-e bármit tenni, hogy a női törésteszt-bábukat, ha be is vetik, általában az anyósülésen tesztelik.

A nőknek nemcsak az autós közlekedést érdemes kétszer meggondolniuk, de azt is, hogy kockáztatnak-e egy hirtelen szívmegállást az utcán. 2017-ben a Pennsylvaniai Egyetem kutatói arra az eredményre jutottak, hogy az újraélesztést igénylő vészhelyzetekben a férfiak túlélési esélyei 23 százalékkal magasabbak. Általános probléma (Magyarországon is), hogy kevesen mernek egy összeesett emberhez odamenni, az életfunkcióit ellenőrizni és indokolt esetben megkezdeni a mellkasi nyomásokat (holott ilyen helyzetben minden másodperc számít a beteg esélyei szempontjából) – de ha a páciens nő, a problémát még a mellek megérintésének tabuja is fokozza. Így – mivel az elsősegély-tanfolyamokon a résztvevők mindig férfitorzón gyakorolnak – 27 százalékkal csökken a gyors közbeavatkozás esélye.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA magazin tavaszi lapszámában olvasható! Már kapható!