Tényleg az uniós átlag felét költi Magyarország az egészségügyre?

Nagy vihart kavart nemrég a Magyar Orvosi Kamara elnökének egyik kijelentése. Álmos Péter a HVG-nek adott interjújában azt mondta, hogy aki megteheti, annak érdemes elkülönítenie némi pénzt az egészségügyi ellátására, mert az állami egészségügy folyamatosan romlik, a magánszféra szerepe pedig egyre nagyobb és nagyobb lesz.

A szakember véleménye persze sokakat nem ért váratlanul, hiszen az emberek saját maguk is tapasztalják, hogy az állami egészségügyben bizonyos kezelésekre már olyan sokára kapnának csak időpontot, hogy azt nem tudják kivárni. Így pedig inkább kifizetnek súlyos tíz- vagy százezreket egy magánkórháznak azért, hogy ellássák őket. Mégis negatív hallani az orvoskamara elnökétől is, hogy hiába fizeti az ember a TB-t, bizonyos esetekben már nem igazán számíthat az állami egészségügyre.

A címlapokat tehát ez a mondat vitte el. Pedig Álmos Péternek voltak más, fontos kijelentései is, amelyek legalább részben megmagyarázzák, hogy miért esik évtizedek óta az állami egészségügyi ellátás színvonala Magyarországon. Az egyik ilyen arról szólt, hogy Magyarországon lakosonként az uniós átlag mindössze felét fordítják az egészségügyre. Ennek az állításnak jártunk utána.

A lista végén

Álmos Péter a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) statisztikáira hivatkozott, és személyenként 1200-1300 eurós egészségügyi költésről beszélt Magyarország esetében. Pontosabban nem részletezte, hogy mire gondol, de az OECD adatbázisait végigböngészve elég egyértelműnek tűnik: 2022-ben az összes magyar egészségügyi kiadás összesítve, egy személyre levetítve 463308 forint volt, ami jelenleg szinte pontosan 1200 eurónak felel meg. Frissebb adatok egyelőre nem állnak rendelkezésre.

Uniós átlagot az OECD nem közöl, viszont az így is látszik, hogy a lemaradásunk óriási az EU legfejlettebb tagállamaihoz képest, és néhány 2004-ben csatlakozott országhoz viszonyítva is jelentős. A nyugat-európai országokban nem ritkán a magyar összeg négy-ötszörösét költik lakosonként az egészségügyre, de Csehországban és Szlovéniában is a kétszeresét, a balti államokban pedig a másfélszeresét.

Lengyelország 1250 euróval nagyon közel van hozzánk, de előttünk jár, ahogy Szlovákia is, 1560 euróval. Mögöttünk Bulgária és Románia áll: ebből a két országból csak 2021-es adat van, de ezek jelentősen elmaradnak a magyartól (890 és 808 euró). Ezek a számok nagyjából tükrözik is az uniós országok egyéb fejlettségi mutatóit: a különböző összehasonlításokban Magyarország gyakran végez a lista végén, de Románia és Bulgária előtt.

Mire elég a kevés pénz?

Az egészségügyi költések természetesen nem teljesen összehasonlíthatóak, és nem mondanak el önmagukban mindent arról, hogy milyen színvonalú egy ország egészségügyi ellátása. Az ugyanis egy dolog, hogy mennyit költenek az adott országban, de nem mindegy, hogy egységnyi pénzért hol mit lehet kapni.

Ilyen szempontból az egészségügy egy különlegesen működő piac, jelentős ugyanis az a szelete, amelyikben egyáltalán nem számít a vasárlás helyszíne. Álmos Péter erről azt mondta, hogy az egészségügy nemzetközi piac, a gyógyszerek vagy például az MR-gépek ára mindenhol ugyanannyi, így azokon egy egyébként a nyugatinál alacsonyabb árszínvonallal rendelkező ország sem tud spórolni. Amin tud spórolni, az a bérköltség.

Az utóbbi években az orvosok jelentős béremelést kaptak Magyarországon, de az átlagfizetés így is jóval elmarad a nyugatitól, a szakdolgozók esetében pedig még nagyobb a különbség. Ez tehát részben megmagyarázza az egészségügyi költésben mutatkozó különbséget.

Vigaszt azonban nem feltétlenül jelent. Az ugyanis az uniós csatlakozás óta teljesen egyértelművé vált, hogy a magyar orvosok jelentős része nem csak azt figyeli, hogy itthon mekkora a fizetése mondjuk a tanárokhoz vagy a pékekhez képest, és mennyi pénz marad a számláján a hó végén. Hanem azt is, hogy ugyanazzal a munkával (vagy sokszor még kevesebbel is) mennyit tudna keresni nyugaton. Az orvosok kivándorlása nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy most nincs elég szakember a magyar ellátórendszerben.

A középmezőnyhöz képest is jelentős a lemaradás

De vissza a számokhoz! Az OECD vásárlóerő-paritáson is közöl adatokat az egyes országok egészségügyi költéseiről. Ez a módszer elvileg arra hivatott, hogy semlegesítse az egyes országok közötti árszínvonal-különbségeket. Az összehasonlítást az is könnyíti, hogy a szervezet amerikai dollárban közölte ezeket az adatokat, míg az előbb ismertetett adatsornál mindegyik ország a saját pénznemével szerepel.

Ha a vásárlóerő-paritást is figyelembe vesszük, Magyarország hátulról az ötödik helyen áll: Romániát, Bulgáriát, Horvátországot és Szlovákiát előzzük. A különbség kevesebb mint 500 euró az utolsó helyezett Románia és Magyarország között, és a román adat még 2021-es, így valószínűleg kisebb is a differencia, mint amennyinek látszik. A legtöbb országban ugyanis nőttek a költések 2021-ről 2022-re.

Vásárlóerő-paritáson számolva a különbségek kisebbek az egyes tagállamok között, mint a nyers adatokban, Magyarország lemaradása azonban így is jelentős az élbolyhoz viszonyítva, de még a középmezőnyhöz képest is. Az uniós tagállamok nagyjából négy csoportba sorolhatók: az elsőben csak Németország van, amely kiemelkedik a mezőnyből, 8000 dolláros költéssel. A másodikba a legfejlettebb nyugat-európai és skandináv országok tartoznak Hollandiától Finnországig, nagyjából 6700 és 5500 dollár között.

A harmadik csoportban a dél-európai országokon és a balti-államokon kívül ott van Szlovénia és Csehország is. Sőt, Csehország az éllovas itt 4500 dollár körüli összeggel, míg Észtország inkább már az utolsó csoportba csúszik a maga 3100 dollárjával, abba a csoportba, ahol Magyarország is van, 2840 dollárral nagyjából az itteni középmezőnyben szerepel.

Az OECD-átlag 4986 dollár volt 2022-ben, ennek az 56 százalékán áll Magyarország, és más mutatókban sem sokkal jobb a helyzet. A GDP 6,7 százalékát költi az állam az egészségügyre az OECD-átlag 9,2 százalékával szemben. 1000 főre 3,3 orvos jut, ami nem is olyan kevés az OECD-átlag 3,7-hez képest, az ápolókat tekintve viszont már sokkal nagyobb a lemaradás: 1000 főre 5,3 ápoló jut Magyarországon, az OECD-átlag pedig 9,2. Kórházi ágyból viszont jól állunk, 6,8 jut 1000 főre, míg az OECD-átlag csak 4,3. Egy mutatót érdemes még kiemelni: itthon az emberek 44 százaléka elégedett a szolgáltatás minőségével, az OECD-átlag 67 százalék.

Fényévekre van az uniós átlag

Az OECD-nek jelenleg 38 tagállama van, az uniós országokon kívül olyan, Magyarországnál jóval fejlettebb államok is a tagjai, mint az USA, Kanada, Norvégia, Ausztrália, Japán vagy Dél-Korea (de igaz az is, hogy Törökország, Kolumbia vagy Mexikó pedig lefelé húzza az átlagot). Az OECD-átlagnál talán jobb fogódzót ad a magyar adat megítéléséhez az uniós átlag, amint az OECD nem mér, de az Eurostat szerencsére igen.

A két szervezet adatgyűjtésében szinte biztosan vannak bizonyos különbségek, de azok nem tűnnek jelentősnek: míg az OECD 1200 euróban, az Eurostat 1190 euróban állapítja meg Magyarország 2022-es egészségügyi kiadásait egy lakosra vetítve. Az Eurostatnál Romániát, Bulgáriát és Lengyelországot előzzük meg csak, Magyarország hátulról a negyedik helyen áll.

Az uniós átlaghoz képest pedig még nagyobb a lemaradásunk, mint ahogy azt Álmos Péter mondta: a 27 tagállamra vetített költés fejenként 3562 euró, a magyar ennek kevesebb mint 33 százaléka, tehát még a harmada sincs. Ezt azért azért azzal együtt érdemes értelmezni, hogy az EU27-es adatot valószínűleg nagyon felhúzzák a német és a francia költések.

GDP-arányosan is alacsony a magyar egészségügyi költés

Egy statisztikát még mindenképp érdemes megnézni: azt, hogy az egészségügyi költések hogyan viszonyulnak a teljes GDP-hez Magyarországon és a többi uniós tagállamban. Nem mindegy ugyanis, hogy azért ilyen alacsonyak a magyar egészségügyi költések, mert egyszerűen ennyire van pénze az államnak, vagy az adatokból arra lehet következtetni, hogy az egészségügyi büdzsé alacsony volta nemcsak adottság, hanem döntés kérdése is.

Nos, az adatokat átnézve először is azt a nem túl meglepő következtetést lehet levonni, hogy egy ország egészségügyi kiadásait alapvetően meghatározza, hogy mennyire fejlett a gazdasága.

Míg a konkrét összegeket nézve négy-ötszörös különbségek is vannak a lista eleje és a vége között, GDP-arányosan mindössze 7 százalékra van az első helyezett Németország az utolsó Luxemburgtól. Luxemburg ráadásul olyan gazdag, hogy 5,66 százalékos költésével is magas színvonalon tud működni az egészségügy, a szegényebb uniós tagállamokban legalább 6,5 százalékos az egészségügyi költések aránya (a magyar adat azért más itt, mint az OECD-nél, mert az Eurostaté 2021-es, az OECD-é pedig 2022-es – azonos évre nagyon hasonló adatokat látunk mindkét szervezet esetében).

A számokból az is látszik azonban, hogy Magyarország GDP-arányosan is az utolsók között van: csak Luxemburgot, Lengyelországot, Írországot és Romániát előzi meg. Az EU27-ek 10,87 százalékos aránya fényévekre van, de valószínűleg ezt is jelentősen felhúzzák a rendkívül magas német és francia egészségügyi költések. Az viszont már sokatmondó, hogy olyan, hasonló fejlettségű államok, mint Portugália, Lettország, Litvánia vagy Szlovénia GDP-arányosan jelentősen többet költenek az egészségügyre, mint Magyarország. Sőt, még Bulgária is.

Összességében tehát azt lehet mondani, hogy Álmos Péternek igaza volt, amikor kevesellte a magyar egészségügybe fektetett pénzt uniós összevetésben, sőt, az EU27-ek összesített számaihoz képest még rosszabb is a helyzet, mint amit ő említett.

Az alacsony egészségügyi költségvetést részben magyarázni tudja az ország EU-n belüli általános fejletlensége és a szektor nyugatinál alacsonyabb fizetései, a hasonlóan elmaradottnak számító országokban jellemzően szintén keveset költenek az egészségügyre. Az is látszik azonban, hogy Magyarország GDP-arányosan is a sereghajtók között van uniós összevetésben, így nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a magyar állam a jelenleginél azért költhetne többet az egészségügy felvirágoztatására. Már ha akarna.